Én és a deszkás fiú | Befejezett |

11. fejezet

《~Amber~》

Megdöbbentő milyen könnyen tudtam Luke-nak beszélni a múltról. Nem ért soha túl nagy trauma, de néha nehéz visszaemlékezni a sok rosszra. 2 évvel ezelőtt tényleg naív voltam, úgy ahogy azt beszéltük a fiúval. Túlságosan naív. Mindent elhittem a "barátaimnak" , úgy táncoltam, ahogy fütyültek, és nem lett jó vége. Átvertek kezdettől fogva, én pedig újra ráébredtem, hogy csak taszítom magamtól az embereket, hiába nem akarom. Egyik árulás nagyobb volt, mint a másik és eléggé betett ez a kis puhány lelkemnek. Rossz társaságba is keveredtem, hiába volt tele a sulim jobbnál jobb emberekkel, ha sikerül megtalálnod őket. De szerencsére Luke éppen megmenti a jelenemet, szóval nem panaszkodhatok.

Mivel hülye nem vagyok, így azt már megtudtam, hogy az utunk a Michigan-tóhoz vezetett. Nem gyakran voltam a part ennek a szakaszán, mert nem ismerős a városrész sem. Értelmetlen dolgokról csevegve tettük meg az utat a partra.

-Hű! Sosem voltam még ezen a partrészen.

-Én még réges-rég voltam itt apámmal, de azóta nem jártam itt. Elég nagy deja vu érzésem van - mesélte Luke.

Kicsit borús idő volt, nem pont olyan, amit a többi ember elképzel a chicagoi időjárásnak. A nap elbújt, és nem tervezett előjönni. A szél is lengedezett, de még nem fújt túl erősen, épp kellemes meleg szellőnek nevezném. Homokos part volt, itt-ott elvétve néhány emberrel. Mindenki csak sétálni jött a szomorú idő miatt. Szerettem az ilyen időt, hiába minden olyan egyhangú. Anya szerint ilyenkor minden unalmas, de szerintem most jönnek elő igazán a lehetőségek. Hisz most nem tűz a nap, és nem esik az eső, minden olyan közép tájon van, még a kinti fények is. Ilyenkor a legjobb kint lenni a szabadba. Luke-kal a tökéletes időt választottuk a... hát ahhoz amit akar csinálni. Kicsit berezeltem a meglepetés ötlete miatt, de Luke szerint a meglepetések a világ legjobb dolgai, szóval egy kicsit kevésbé utálom őket.

A homokhoz érve lekaptam a lábamról a szandálom és hagytam, hogy a langyos homokban elsüllyedjek egy kicsit. Jóllesően simogatta a talpamat a homokot. Luke-ra néztem, aki szintén leszenvedte a cipőjét, és a távolba meredt kissé homályos tekintettel. Biztos előtörtek a régi emlékei. Nem akartam megzavarni, szóval tovább sétáltam egész közel a vízhez.

-Várj! Itt megállunk.

-Mit csinálunk? -kérdeztem, de a fiú addigra már előkapta a hátizsákjába rejtett plédet.

-Piknikezünk.

-Sokszor piknikeztél már itt? -érdeklődtem és leültem mellé.

-Nem, apával voltam pont itt először és utoljára.

-Mikor volt ez?

-5 éves koromban. Akkor láttam őt utoljára. Még előtte elhozott ide. Aztán eltűnt és nem mertem többé kijönni ide, pedig igazán csodálatos a kilátás innen. - magyarázta, miközben kipakolt pár szendvicset és két muffint.

-Hűha. Ez lényegében egy elég kedves emlék lehet. Sajnálom, amiért nem láttad azóta - mondtam, majd megszorítottam a kezét.

Egészen meghatott a történet. Én is elveszítettem apát, szóval tudom milyen érzés. Meglepő mennyire megegyezik a sorsunk.

-Elképesztő, hogy képes voltál rá és eljöttél. Én mindig is féltem a saját emlékeimtől. Sok minden történt, ami megtört az évek során, de inkább már el akarom őket felejteni. De nem megy könnyen.

-Eltelt 11 év szóval nem akkora hőstett -mosolyodott el halványan. -Tudom, hogy nehéz ezt hallani, de mindannyiunkat üldöz valami, amit szívesen elfojtanánk magunkban. De nem mindenkit tesz ugyanannyira tönkre ez - sóhajtotta. -Az emlékeink tesznek azzá, akik vagyunk. És te csodálatos vagy, szóval nem kell elfelejtened azt, ami történt. Már megtörtént, és úgysem változtathatsz rajta. Csak fogadd el, és élj annak amit szeretsz -Luke elengedte a kezem, és meleg tenyerét éreztem meg a derakamon. Fejét a vállamra fektette, a pulcsija pedig hozzám simult. Mondom, hogy ez a legjobb idő! Főleg, mert az ember még húzhat pulóvert.
Lágyan Luke fejéhez biccentettem a fejem, mire a másik karjával a hasam felől ölelt át, így teljesen átkarolva.

-Milyen bölcs itt valaki -csipkelődtem. Tudom, hogy ezzel csak azt értem el, hogy megtudja, mennyire bánt az ami történt velem az években annak ellenére, hogy már vége. Meg azt is, hogy tudja, hogy zavarba hozott megint. Mindenesetre Luke tudja mit beszél, és nagyon aranyosan teszi.

-Fura itt lenni mindezek után.... de valamikor szembe kell néznünk a félelmeinkkel -fúrta az arcát a nyakamba. Kissé furán éreztem magam, ha belegondoltam a mi kapcsolatunkba. Ugyanis nagyon kevés ideje ismerjük egymást, Luke mégis eléggé közvetlen hozzám. Tudom, hogy vannak olyan emberek, akik az első ,,szia" után már korlátok nélkül ölelgetnek, de egy fiútól még nem láttam ilyet. Ettől függetlenül nekem tetszett, hogy Luke ilyen bújós típusú.

-Miért pont velem jöttél el ide?

-Mert te most fontosabb vagy az összes többi embernél számomra.

Talán ettől féltem legjobban. Hogy valaki kimondja ezt. Rettegtem, hogy valaki újra átver és megaláz. Hisz ahogy látjuk most is, elég egy-két ölelés meg szép szó, és én már bárki lába előtt fekszek. Nem akarok újra az a naív kislány lenni, aki 2 évvel ezelőtt voltam. Ő már nem létezik, és nem is létezhet megint.

Idegesen gondolkoztam, hogyan juthatnék ki Luke karjai közül. Nem hagyhatom, hogy elcsavarja a fejem. De aztán az is ott volt viszont, hogy ő volt az akiért újra érdemes volt élni, hogy bizonyítsam neki, hogy igenis képes vagyok mindenre. Ő emelt ki az igazi szorongásból. A fiú még mindig a hajamba temedte az arcát, kicsit megijedtem, hogy talán sír, de szerencsére nem történt ilyesmi. Gonosznak éreztem magam, amiért azon gondolkodok hogyan vethetnék véget ennek az ölelésnek, miközben ő elhozott ide, ahol nem járt 11 éve, mert egyedül nem mert eljönni. A gondolatok lázasan pörögtek a fejembe. Az egyik oldalam azt mondta, hogy ne hagyjam, hogy újra hibát kövessek el, a másik felem pedig élt-halt azért, hogy itt maradjak a fiú karjai közt, és soha ne engedjem őt el.