Én és a deszkás fiú | Befejezett |

25. fejezet

-Mi? - néztem teljesen értetlenül Matt gyönyörű kék szemeibe.

-Szeretnék bocsánatot kérni. Nem beszéltünk normálisan nyolcadik osztály óta, amikor.... amikor tudjuk, hogy mit tettem. 

-Matt, eltelt két teljes esztendő azóta - válaszoltam elkeseredetten. A fiú az arcomat fürkészte, és bár jó ideje nem tudom, hogy annó miért szerettem bele a gonosz és ravasz srácba, lassacskán kezdtem megérteni. - Két éve nem mondhatom el, hogy boldog vagyok, csak pár napra viszont az lehettem. De most a múlt miatt az egyetlen boldogságot is elvesztettem az életemből.

-Igazából szörnyű volt így élni. A bűntudat már szinte felemésztette a lelkem - vallotta be. Próbált vicces hangon beszélni, de látszott rajta, hogy nincs jól. Matt sápadt arcán láttam a remény fényét. Remélte, hogy megbocsátok neki, és végre - két hosszú év után - nyugodtan hajthatja fejét álomra. - Nem várom el azt, hogy minden rendben legyen köztünk. Tudom, hogy sosem jönnél ki velem, hiába próbálkoznék megjavítani amit elrontottam. Nem is csodálom, mert tényleg szörnyen viselkedtem. De tudnod kell, hogy megbántam. Minden egyes szót, amit a többieknek mondtam rólad. Minden képet és az egészet - megbántam.

Sosem tudtam az emberek szemébe nézni amikor bocsánatot kérnek. Valamiért csak rossz érzés látni, a szemükben azt a szomorú, különös fényt. Zavartan bámultam a padlót, egyszerűen csak képtelen voltam felnézni.

-Nézz rám, légyszíves - kérlelt Matthew. Közelebb hajolt, majd behajlított mutatóujjával az állam alá nyúlt, hogy felemelhesse azt. Nem akartam látni az arcát, mégsem ellenkeztem. Kitágult pupillája eltakarta a kékséget szeméből. Láttam, hogy a szeme megtelik könnyel, de könnyedén állta pillantásom. Könnyes tekintetét az enyémbe fúrta, ő szomorúan, míg én aggódva néztem rá. Ha egyetlen héttel ezelőtt azt mondja nekem valaki, hogy egy könyvesboltban majd pont Mattel fogok szemezni - ráadásul aggódva... nem hittem volna neki.

-Semmi gond - motyogta az orra alatt picit csalódottan. - Tényleg nem vártam, hogy csoda történjen ma, de legalább elmondtam amit el akartam mondani. Nekem ez épp elég - küldött felém egy gyors mosolyt és engedte, hogy távolabb hajoljak. Meg sem tudtam szólalni, bár amúgy sem volt mit mondanom. Nem állok még készen arra, hogy csak úgy megbocsássak neki egy egyszerű "bocsi" után.

-Jó könyvnek tűnik -nyomta a kezembe az elejtett kötetet. Még megpaskolta gyengén a vállam, majd végleg eltűnt a sorok között. Lefagyva álltam még egy darabig arra nézve, ahol eltűnt Matt.

-Jól vagy kincsem?

-Megkaphatom ezt a könyvet? - feleltem kérdezéssel habozás nélkül.

-Persze drágám, gyere menjünk!

Fizettünk, és magunk mögött hagytuk a boltot. Több üzletbe már nem mentünk, minden megvan, amit akartunk. Elindultunk végre a meglepetés helyszínére. Tippem sem volt, hogy mire gondoljak, mivel anya eddig nem igen vitt sehova.

Anya egyszer csak elégedetten bólintott és már parkoló után keresgéltek a szemei. Magam elé kaptam a fejem, és egy éttermet láthattam. Semmi puccos, csak egy vidéki vendéglő volt finom illatokkal keresztezve.

-Miért pont ez az étterem? - kérdeztem anyától.

-Majd bent elmesélem. Gyere! - szállt ki a kocsiból. Megkerültük az aranyos kajáldát, ami történetesen rendelkezett egy pici tavacskával is, gondolom mesterséges volt, de nagyon kis szép.
Besétáltunk anyával, és kértünk egy asztalt a teraszra, ahonnan pont látható volt a mini tó. Picit úgy éreztem mintha jártam volna már itt, de ez nem valószínű, mert a környéket egyáltalán ismerem.

-Szóval elárulod, hogy miért jöttünk ilyen messzire? - kérdeztem, mikor leültünk az asztalhoz. Hangulatos hely. Az asztalt nézegettem amin egy vázába rakott sárga rózsa volt. Szép kis virág, mondhatom.

-Szóval nem jöttél még rá? - nézett mélyen a szemembe anyu. - Nem ismerős az étterem? - érdeklődött csalfa mosollyal, mire megráztam a fejem. - Pedig régen sokat jártunk ide, míg pici voltál.

-Apával?

-Igen, vele. Szerette ezt az éttermet, bár messze volt, sokszor elhozott téged úgy is, hogy csak ketten voltatok. Te is odavoltál ezért a vendéglőért - nosztalgiázott.

-Semmit sem változott - néztem körbe újra. Eszembe jutott, amikor itt voltunk apával. Örülök, hogy anya ezeket eszembe juttatta. - Minden a régi, kivéve a környezet.

-Nem szívesen jöttem vissza ide - nézett rám komolyan. - De tudom, hogy szükséged volt arra, hogy tudj erről az étkezdéről - igaza volt anyának, tudnom kellett. Szeretem sz összes olyan helyet, ami apára emlékeztet. Mindent imádok, csak egy kicsit is eszembe jutatja. Nagyon szerettük egymást,de van amikor nem jön össze valami az életbe. És őt legyőzte a betegség. Sokáig nem voltam képes elfogadni az igazságot, mert meg voltam róla győződve, hogy apa mindennél erősebb. Megígérte, hogy mindent meg fog tenni azért, hogy velünk maradhasson. Ma már rájöttem, hogy semmit sem ért ez az üres ígéret, de ezt ő is pontosan tudta. Csak szerette volna fenntartani a reményt bennem, bár nem bánom, hogy elhitette velem. Továbbra is úgy gondolom, hogy a családunkból senki sem érdemelte meg ezt a veszteséget.

_____________________________

-Köszönöm anya ezt a napot - bújtam anyához este.

-Megdolgoztál érte, szóval nincs mit köszönni. Örülök, hogy tudtunk egy kicsit nosztalgiázni - mondta, majd puszit nyomott a hajamba. - De most már menj aludni, holnap suli!

-De legalább az utolsó nap lesz. Délután neki kell állnom pakolni - gondolkoztam el. Anyával sokáig farkasszemeztünk, majd elmentem a szobámba.

-Jó éjt! - kiáltottam, és becsuktam az ajtómat.

Sokszor éreztem már magányosnak magam. Igazából rengetegszer. Nem épp örömteli dolog, azt elmondhatom. Ketten élünk ebben a házban, a legtöbbször egyedül vagyok itthon, ha anya épp dolgozik, vagy elmegy valahová. Nincsenek testvéreim, és tudom, hogy azt mondtam, hogy nem is szeretnék, de néha olyan jó lenne bízni valakiben. Beszélni valakivel, aki nem az anyám. Mivel nincsenek barátaim se, ezért összességében csak anya a beszélgető partnerem évek óta. Ami nem túl egészséges egy kamasz számára.
Elnyúltam az ágyamon és engedtem, hogy a könnyek végigfolyjanak az arcomon.
Utat engedtem az érzelmeimnek, pedig nem igazán szoktam az ilyesmit megengedni magamnak. Nem igazán szokásom az elcseszett életemen pityeregni, de néha én is besokallok. Sőt, most minden sokkal rosszabb - Luke megmutatta, hogy az életem ezerszer jobb is lehet, mégsem az, mert elvesztettem őt.
Az egyetlen ember, aki még szívesen látna az Matt. Várja, hogy megbocsássak neki. Talán még fel is hívom, ki tudja.