Én és a deszkás fiú | Befejezett |

5. fejezet

《~Amber~》

Ma reggel is anyu vitt suliba. Természetesen részletesen beavattam minden részletbe amit átéltem a tegnapi nap alatt. Kivéve azt a részét a napomnak, amikor Luke a szekrényemnél sok sikert kívánt... 
Tegnap az egész napot végigizgultam, és fogalmam sincs milyen eredményekre számíthatok a  mai nap, persze remélem jókra. Ahogy ígértem Luke-nak, mindent beleadtam, amit csak tudtam, és végülis rengeteg kérdésre tudtam a választ. De pár nap alatt nem lehet egy félévet bepótolni azért, szóval nem várok el csodát magamtól. Bár titokban azért egy jópár négyesre számítok. Anya szerint lehetetlen, hogy az alatt teljesítek, hisz oly sokat tanultam az elmúlt hetekben. Már Luke előtt is jóval nekiálltam a tananyag teljes bemagolásnának, de feleannyira nem volt hatékony mint a fiúval. Nagyon hálás vagyok neki, a félelmeim tőle már az első napon elillantak.  

Az ebédkor velem szemben lévő szőkésbarna tincsekhez annyira hozzászoktam már, hogy el sem tudnám képzelni nélkülük a napom. Ahogy a mellette lévő sötétbarna, és... hát talán még a göndör fekete tincsek nélkül sem. Bár Matt hülye fejét annyira nem kedveltem meg a néha kicsit sem kedves beszólásai miatt, és néha mondott pár elég fura dolgot, de ezeket leszámítva ő is jó srác volt. Úgy tűnt Luke barátai is a saját barátjuknak tekintenek, egyre többször éreztem azt, hogy már én is a csapatuk része vagyok. 

Anyának arról áradoztam éppen mennyire meglepődnék, ha kapnék egy ötöst is, ami nem volt kizárva amúgy.
A rádiót babráltam közben, valami jó adót keresgéltem. Most anyával felhőtlenebb volt a kapcsolatunk mint valaha.
Egyszer csak meghallottam a kedvenc számom, és lehet, hogy szörnyű hangom van, de elkezdtem énekelni. Először nem is túl hangosan, csak dúdolásztam, aztán anyára néztem és egyszerre elkezdtük énekelni a dal reflénjét. Boldogabb voltam, mint valaha, és végre szabadnak éreztem magam. Elfeledkeztem minden gondomról és teli torokból énekeltem anyuval a zenét, amitől bármikor vidám leszek. Mikor vége lett elkezdtünk nevetni, és már be is értünk a gimi melletti parkolóba. A könnyeimtől fuldokolva, nevetgélve szálltam ki a járműből. Elköszöntem és felnéztem a nagy feliratra: Jones College Prep High School. Hát akkor nyomjuk neki.

Teljesen feltöltődve sétáltam be az épületbe leszarva mindenkit aki hozzám szólt úgy, hogy valójában a nevét sem tudom.

Az első óra matek volt, és nagyon rettegtem az eredményektől. Matekból -és igazából amikből tegnap írtunk azokból sem - írunk már több röpit, vagy épp témázárót a héten, utána meg már nem számít annyira. Szóval ezek igazán fontos jegyek, és ezektől függ az is, hogy mehetek-e az európai utazásra. Ezért nehezedett rám akkora nyomás mostanában. Amikor a tanár elém állt dolgozatosztás közben, azt hittem leesek a székről és meghalok szívrohamban. De ehelyett a tanárnő halvány mosolyát néztem és eltűnődhettem pár másodpercre, hogy most gúnyosan mosolyog, vagy kedvesen. De mikor megpillantottam először a papírom sarkába firkantott mosolygós smiley-t és a mellé írt négyes alát, már sokkal jobban úgy éreztem, hogy lefogok esni a székről és meghalni szívrohamban. De most olyan boldog szívrohamban, tudjátok. Felugrottam a székemről egy ,,Ezaz!" kíséretében, mire mindenki hülyén nézett rám, én meg kínosan visszaültem. Mindegy, a teremben 30 ember ült legalább, amiből 25-en beszéltek, szóval nem volt annyira feltűnő. Legalábbis nagyon remélem...

Az egész napot végigizgultam megint csak, akár mint tegnap. És mostmár egész biztosra mondhatom, hogy mindent megtettem, ahogy azt Luke-nak ígértem! Olyan jól teljesítettem a tegnapi nap, hogy szinte már-már boldogan sétáltam végig az iskola folyosóján. Kifejezetten jó eredmények születettek, ééés... dobpergést kérek... lett egy ötösöm is!!!

El sem hittem, amikor a tanár úr elmondta, hogy bizony irodalomból végre beírhatta azt az ötöst. Mindig is jóban voltam a fiatal tanárral, ezért láttam rajta, hogy ő is osztozik velem az örömben.
Alig várom, hogy elmondhassam Luke-nak.

Az utolsó órám spanyol volt, és én ezen az óran el szoktam lenni azért, mégha néha csak rajzolgatással is ütöm el az időt, most kész szenvedés volt a 45 perc. Pedig most még röpdolgozatot is írtunk, de csak röpke 10 percet vett el az órából. Ennél lassabban nem is telhet az idő, mint ahogy most tette. Miután kicsöngettek, elsőként hagytam el a termet és vettem az irányt az ebédlőbe.

-Amber -hallottam meg a hátam mögött a hangot amire vártam már a nap eleje óta. Luke mogyoróbarna szemei vidámságtól csillantak meg mikor hátrafordultam. És végre itt állt előttem aki felkapart a földről, 10 lépésre. Annyira megörültem neki, hogy szinte a karjaiba futottam. Luke felemelt, így ölelt át, én lábaimat a dereka köré fontam és hagytam, hogy a szuszt is kiszorítsa belőlem. Kaptam egy igazi baráti ölelést.

-Tegyél le! -visítottam nevetve, amikor hirtelen olyan gondolata támadt, hogy biztosan jó ötlet lenne pörögni, miközben én még mindig rajta csimpaszkodtam.