Én és a deszkás fiú | Befejezett |

15. fejezet

《~Amber~》

Belebújtam a kedvenc farmeromba és egy indigó kék pulcsiba. Alá csak egy ujjatlan haspólót vettem fel, hogy ne fázzak semmiképp, de délelőtt már kisütött a nap, tehát valószínűleg meleg lesz. Felvettem a széthasznált Converse cipőimet, és letrappoltam a lépcsőn.
Anya melegen öltözve ült a konyhapult mellett lévő bárszéken, komoly arccal telefonált valakivel. Türelmesen megvártam, hogy letegye, csak aztán szólítottam meg.

-Anya? Kész vagyok -mormoltam halkan. Furcsáltam, hogy anya idegesen néz vissza rám. -Valami baj van? - kérdeztem, mire megrázta a fejét. - Hát akkor?

- Felhívtak az idősek otthonából -lassan megtelt a szemem könnyel. Anya újra nemlegesen megrázta a fejét, és halványan elmosolyodott. - Nincs semmi baj, csak szeretnék, hogy meglátogassam a Papit. Ismerem már az apámat, minden rendben van vele, főleg, hogy ott van vele Anya. Ne aggódj kincsem ilyeneken! - mondta vigasztalón, mire megnyugodtam. Szorosan átöleltem anyut.

-Akkor holnap megyünk? - kérdeztem. Részben azért el szerettem volna menni megnézni a fényeket, mert ritkán megyünk ilyen rendezvényekre. Jó szórakozás lett volna és még szorosabbra fonódhatott volna a kapcsolatunk.

-Nem, csillagom sajnálom, de holnap már nem lesz. Viszont te menj el mindenképp! Ügyes lány vagy, megleszel nélkülem is -bólogatott biztatóan. - A legközelebbi fesztiválra elmegyünk kettesben, ha szeretnéd. De ezt kár lenne kihagynod miattam. Ünnepeld meg a jó jegyeidet!

Hm... nem rossz ötlet, de nem szeretek egyedül a városban lófrálni. Ki tudja, talán elrabolnak és eladnak a fekete piacon! Nem lehet tudni a mai világban. Bármi bajom történhet, és nem is lesz senki aki ismer és megmenthet. Ezt anya tudtára is adtam, de ő csak kinevetett, és azt mondta úgy sem lesz semmi bajom.

-Meg ha annyira nem akarsz egyedül menni, akkor hívd el valamelyik barátod - tanácsolta könnyedén.

-Dehát vasárnap van! Ilyenkor nem kéne zaklatnom senkit. Ráadásul már a nap is megy le, ilyenkor már tuti senkinek sincs kedve jönni! - akadtam ki.

-Végül is itthon is maradhatsz, de én nem tenném a helyedben -vonta meg a vállát, majd elköszönt, mert az otthon újra hívni kezdte. Itthon maradtam egyedül és ez nem volt túl jó, hisz jóval inkább a döntésképtelenek táborát erősítem. Felhívtam Luke-ot, de nem vette fel. Mindegy, remelém azért jól van, és nem haragszik rám vagy ilyesmi. Andrewt is hívtam de ő se vette fel. Nem tudom mit csinálhatnak... bár lehet inkább nem is akarom tudni.

-Na jó... menni fog -motyogtam magamnak, és kiléptem a bejárati ajtón. Ha anya szerint feltétlenül el kell mennem, akkor megteszem. Elvégre híres művészek csinálták a fesztivál alkotásait, ennek következtében rossz nem lehet. Max elrabolnak, de más gond nem valószínű.

Egyszer apa azt mondta, hogy ha félek valamitől vagy szorongok, akkor mindig 3 dologra gondoljak. Az első, hogy mi a legrosszabb ami történhet; a második, hogy mi a legjobb, ami történhet. És a harmadik: mi a legvalószínűbb, ami történni fog. Mindig megfogadtam a tanácsait, de ezt valahogy sosem tudtam hova tenni. Sosem múlt el jobban attól a szorongásom, hogy ezeket kielemeztem. Ezúttal is megpróbáltam, egy kicsit azért megnyugtatott, hogy nem biztos, hogy igazam lesz, csupán paranoiás vagyok.

Nagy nehezen felszálltam egy buszra, ami a kivilágított sétány elejére vitt. A körmömet rángva ismételtem magamban, hogy semmi gond, minden rendben lesz. Végül is csak egyedül leszek több száz ember közt - gondoltam, mire elsápadtam. Egyedül lenni rengeteg ember közt... az sosem jöhet ki jól. Hisz bármelyik utcában felbukkanhat egy szadista perverz, aki el akar adni!

Remegő végtagokkal szálltam le a buszról. Kellett volna hoznom magammal valami önvédelmi eszközt... nem mintha olyan hű de veszélyes környéken lennék. Mindegy, bizonyára, csak megint túlgondolom a dolgokat. Ittam egy korty vizet, mire úgy tűnt enyhül a szorongásom. Kezdtem feloldódni. Besétáltam a fények birodalmába, és teljesen elámultam attól, hogy tudtam eddig ilyesmi nélkül élni. Hisz ez gyönyörű - motyogtam, és lefotóztam az egyik magas házra vetített művet. Nem értem mitől féltem.

-Hamarosan esni fog. Haza kéne mennünk - hallottam egy felszólítást mellőlem. A nőre emeltem a tekintetem, aki egy nálam fiatalabb fiúhoz beszélt. Komolyan nézte, ahogy a kisfiú szomorúan ellenkezik, de végül belátta ő is, hogy jobb ha indulnak. Felnéztem az égre. A csillagok tisztán látszódtak, nem értem miről beszélt a hölgy. Az égboltot felhőtlenül világította be a telihold. Megvontam a vállam, majd könnyedén továbbsétáltam. Kizárt, hogy ma éjjel még essen. Ráadásul olyan nyugtató és kellemes a levegő itt, most még nincs kedvem hazamenni. Itt minden olyan szép, pedig elméletileg ez csak egy kisebb rendezvény, mert a rendes, nagy fényfesztivált télen, vagy november végén szokták megrendezni.

A telefonom lassan megtelt az itt készült képekkel, ezért leültem, hogy gyors kiválogassam a homályos képeket és kitöröljem őket. Telefonomba temetkeztem, majd az utolsó, legkorábbi képen vettem észre egy elég ismerős épületet. Hirtelen felé fordultam, és akkor esett le, hogy már biztosan jártam itt valamikor nem rég. Olyan deja vu-m volt, mint a fene. Csak egyszerűen fogalmam sincs mikor láthattam ezt az épületet.

Egy picit eljátszottam az időt a telefonomon, de nem bántam, hisz kicsit legalább pihentek a lábaim. Gondosan a zsebembe süllyesztettem a készüléket, amikor dörrent egy nagyot az ég. Ijedten néztem fel az eddig gyönyörű, csillagos égre. A csillagokat azonban már nemigen találtam...

Istenem... miért nem hittem annak az anyának? Az eget már sötét felhők borították, amennyire jól ki tudtam venni az éjszakából. Ügyetlenül kikaptam a telefont a zsebemből, majd néztem egy buszt hazafelé. Háromnegyed óra múlva lesz csak a kövi járat... Talán addig nem ered nagyon neki az eső.

Hát tévedtem.