Én és a deszkás fiú | Befejezett |

22. fejezet

《~Luke~》

A sötét plafonomat bámultam. Az ágyamon feküdtem sötétségbe burkolózba. Semmi szükségem fényre. Csak megvilágítaná az összetört szívem, azt meg nem akarom. Átfordultam az oldalamra, és grimaszolva néztem az erkélyajtó üvegén kifelé. Ha aznap nem látom meg az esőben, sosem tudtam volna meg, hogy szexchatelt a Mattel.

Sejtettem, hogy ez lesz. Nem kellett volna belenéznem az üzeneteibe, mégis megtettem. Saját magam alatt vágtam ki a fát. Most már undorodtam a gondolattól, hogy Amber biztosan eljöhet Görögbe, és én segítettem benne. Míg ő elhallgatott előlem minden fontos részletet, én szívem-lelkem beleadtam abba, hogy tanítsam. A lány hagyta, hogy megkedveljem, pedig tudta, hogy már nem fogok rá ugyanúgy tekinteni miután megtudom mit tett.

-Tesó? Itt vagy? - csak morogtam egyet a kérdésre. - Miért van itt ilyen sötét? - kérdezte, majd felkapcsolta a lámpát. Nyöglődve kaptam a kezem a szemem elé.

-Megakarsz vakítani, vagy mi? - mordultam Andrewra és összeszorítottam a szemem.

-Mi van veled ember? - nyúlt el az ágyamon, ügyet sem vetve rám.

-Semmi.

-Istenem, maradj már a "semmi"-vel. Mondd el aztán legalább túl leszel rajta!

-Csak örülnék, ha nem lenne a mellettem fekvő haverom egy seggfej...

-Remélem vannak szellem haverjaid is akik itt fekszenek.. - szólt, mire elmotyogtam egy ,,nincs"-et. -Na jó. Ha nem mondod el mi történt, akkor elmondom Ambernek, hogy 5 éves korod óta Bajusz úrfival alszol - vádolt meg.

-Őt inkább hagyjuk most - torzult fájdalmas grimaszba az arcom. De nem azért, mert Andrew be akart számolni neki a plüssömről.

-Szóval vele van valami, ugye? Tesó, nem fogok könyörögni, hogy bökd ki. Ha nem akarod, akkor ne mond. Egyszer úgy is meg fogom tudni.

-Amber szexchatelt Collins-szal - szaladt ki a számon hirtelen. Behunyt szemem kipantatt, és Andrewra pillantottam. Kíváncsi voltam a reakciójára. Pont úgy nézettki, mint én, csak kicsit jobban.

-Hogy mi?!? Neeem.... ez most komoly? Pont Mattel?!?

-Jól hallottad... - temettem az arcom egy párnába. Egy ideig a halk szuszogásunkat hallgattam. Andrew nem tudta, hogy mit mondjon, amit nem csodálok. Nem is haragszom rá miatta, engem is sokkolt.

-Sajnálom Luke.

-Nem érdekel - hazudtam. Tényleg azt akartam, hogy ne érdekeljen, de még túl friss volt a vágás a lelkemen.

-Persze, azért sztrájkolsz egy sötét szobában éhesen.

-Mi az, hogy éhesen?

-Anyud mondta - válaszolt, mire felkaptam a fejem. Anyu itthon van? - Akarod, hogy idehívjam? Nem volt vele senki. Vacsorát főz épp a konyhába.

-Biztos, hogy az én anyámat láttad? - nem szokása csak úgy kaját csinálni.

-Ezerszázalék. Igazából - vett nagy levegőt - felhívott, és mondta, hogy itt volt egy vidám lányka, aki hozzád jött. Azonban hallott valami kiabálást, és a csaj könnyáztatta arccal távozott. Meg, hogy azóta ki sem jöttél a szobádból. De nem akarta, hogy összevesszetek, ezért engem küldött fel hozzád.

El sem hiszem, hogy anya itt van. Mármint mindig itt van, de nem látom gyakran. Este vagy a pasijával van, vagy a barátnőivel bulizik. Nem is tudom mikor főzött nekünk utoljára normálisan vacsorát.

-Megyek szólok neki - választ sem várva kilépett a szobámból. Amíg vártam a lámpa fényét nézegettem, és ez tudom, kicsit fura, de jól esett. Végül inkább a hasamra fordultam, hogy ne kínozzam magam tovább a villannyal. Aztán hallottam, hogy valaki jön fel a lépcsőn, majd benyit a szobámba. Lehunytam a szemem. Besüppedt mellettem a matrac.

-Sajnálom szívem, hogy nem jöttem fel előbb - anya hideg kezétől kirázott a hideg, de jól is esett egyben. Finoman végig simított a meztelen hátamon, de úgy ahogy csak egy anya tud. - Szeretnéd elmesélni, hogy mi történt? - felülve megráztam a fejem és az ágy háttámlájának dőltem. Legalább egyszer az életben jókor van itt velem. Kék íriszeiben aggódás csillant meg. Könnyek szöktek a szemembe, olyan rég láttam őt aggódni miattam - Gyere ide, Luke - tárta szét karjait. Odabújtam hozzá, mint egy kisfiú, fejemet a keblére hajtottam. Megnyugtató volt hallani a szíve dobbanásait, érezni, hogy itt van velem. Ezúttal nem voltam egyedül.

-Holnap megtudod, hogy mehetsz-e Görögországba, igaz? - simogatta a hajam.

-Ahha.

-De te már biztos vagy benne, hogy elmehetsz...

-Igen. Kizárt, hogy ne legyek a listán. Ahhoz túl jól tanulok. - mondtam, mert tényleg így gondoltam.

-Nagyon büszke vagyok rád, ugye tudod? Az egyetlen pici fiamra - súgta édesen. - És a két hét alatt elvárom, hogy minden másnap felhívj - mondta szigorúan, mire kicsit elnevettem magam.

-Persze.

-Ne szórakozz velem Lucas, mert a végén még utánad megyek majd! - közölte mosolyogva.

-Jut eszemebe - csapott az ágyra -, Matthew nem vette fel a telefont, pedig őt is hívtam. Rosszba vagytok tán?

-Igen. Vagyis most még egy ideig biztosan. De talán kibékülünk egyszer - hisz a mai nap után úgy vélem, már semmi sem lehetetlen.

-Jól van. Gyere, menjünk le! Főztem egy kis vacsit. A kedvenced... - húzta széles mosolyra a száját, amitől megfordult a fejemben, hogy tudja-e egyáltalán, hogy mi a kedvencem. - Ne nézz már így! Az anyád vagyok, tudom mit szeretsz.

-Igen - nevette el magát az arcomon -, a gondolataidban is belátok... na gyerünk, húzz fel egy pólót, mert a tesóid ki lesznek akadva. Amúgy mindig is ennyire ki voltál gyúrva, vagy...

-ANYA! - vágtam hozzá a pólót, amit kivettem a szekrényemből, majd egy másikért nyúltam. Anya vidáman felkacagott és kinyitotta az ajtót.

-Gyere majd le, Andrewt meghívtam vacsira - mosolygott és kilépett az ajtómon.

《~Amber~》

Hogy hogyan is lehettem ennyire ostoba? Fogalmam sincs. Próbáltam elfelejteni és elrejteni a múltamat, de ez nem megy ilyen könnyen. Felhívtam Luke-ot, de mint ahogy az minden hívásomnál, most is hangrögzítőre kapcsolt.

-Megint én vagyok az, Amber. Luke, hidd el nekem, meg tudom magyarázni miért tettem - mondtam feleslegesen, hisz ezt már egy milliószor elmondtam neki a telefonba. Mindhiába. Én sem tudtam soha megbékélni a gondolattal, hogy mint egy idióta, besétáltam a világ legegyértelműbb csapdájába. De menthetetlenül bele voltam zúgva Mattbe, és azt hittem végre tényleg engem és csakis engem akar, holott együtt voltunk már egy kis ideje. Tudta, hogy vagyok olyan szeretethiányos hülye, hogy egyhamar oda fogom adni neki a testem, akárhogy is lesz. Nem szeretett, csak azt az egy dolgot akarta, amit végül meg is adtam neki fényképek formájában. Átvert, és fel sem tűnt míg együtt voltunk. Körülöttem volt a rózsaszín köd, és semmiképp nem akartam, hogy eltűnjön.

Igaza van annak, aki úgy gondolja, hogy nem vagyok elég jó Luke-nak. Mert csalódott bennem, és összetörtem a szívét. Ahogy ő is az enyémet. Kétségkívül biztos voltam benne, hogy nem érdemlem meg őt, de azért reménykedtem, hogy talán még is boldogak lehetünk együtt. Fájt tudni, hogy minden szépet, amit mondott, már egyáltalán nem gondol komolyan. Sőt, épp az ellenkezőjére gondol jelenleg! És igaza is van.

Álmosan tekertem magamra egy plédet a kanapéról, és bekuckóztam. Nem tudok elaludni. A gondolataim folytonosan repkedtek mindenfelé de valahogy mégis mindig Luke-nál lyukadtam ki. A nappali órája 2:12-őt mutatott, de hiába voltam álmos, az ágyam minden pozícióban kényelmetlen volt. Ezért jöttem ki a kanapéra, hátha itt megnyugvást találok. Nem is kellett végülis sok idő, mert egyhamar csak bealudtam. Viszont féltem a másnaptól, nem is kicsit.