Én és a deszkás fiú | Befejezett |

4. fejezet

《~Amber~》

Oké, talán az elmúlt tanévben még sosem szerettem ennyire suliba járni. Most sem szeretek, csak már nem utálom. Az, hogy Luke azt mondta, hogy mostantól a barátomnak tudhatom, egy kicsit megijesztett. Féltem újra egy barátot tudni magam mellett, meghát azt is megfogadtam régebben, hogy nem lesz többé ilyen. Nem szeretem magam meghazudtolni, de talán most egy kicsit tényleg örültem annak, hogy Luke szeretett velem lenni, és az idejét rám pazarolni.

Az életem az elmúlt években tele volt hullámvölgyekkel. Volt, hogy mindent megtettem volna az érdekében, hogy a jövőben boldog legyek. De mit ér a jelenemnek, hogy később boldog leszek? Igen, olyan is volt, hogy rájöttem, hogy lehet inkább most kéne boldognak lennem. Mert a jövő sosem lesz olyan biztos és stabil, mint a jelen. Dehát mit is tudhat egy 16 éves az életről, meg a boldogságról? Hát elég sokat.

-Miért érzem úgy, hogy sokkal boldogabb vagy most, mint két héttel ezelőtt? - kérdezte anya. Ma szabadságon volt és ő vitt a suliba.

-Igen, talán tényleg így van. -Ezerszer jobban éreztem magam a bőrömben így, hogy valaki foglalkozott velem, és annak is örültem, hogy anya most itthon lehet pár napig.

-Bárki is tette vidámmá a lányomat, köszönöm neki - vette le egy pillanatra az útról a szemét, és rám kacsintott. 

-Anya!! -nevettem, főleg azon milyen könnyen kitalálta, hogy nem valami, hanem valaki van a középpontban most nekem.

-Hogy haladsz a tanulással? -próbálkozott be újra az eddig utált kérdéssel. Most sem mondom, hogy boldogabb lettem volna tőle. Épp mondani akartam, hogy milyen kedves tőle hogy nem hozza megint fel ezt a témát.

-Ma minden kiderül. A nap folyamán rengeteg tesztet kell megírnom, de úgy érzem fel készültem rá!

-Ennek feltétlenül örülök - vizslatott parkoló után.

-Örülök, hogy itthon vagy! -mondtam teljesen őszintén. Régen volt már, hogy ilyen jó hangulatban telt volna egy társalgásunk.

-Suli után érted jövök, okés? -leparkolta az autónk.

-Rendben, szeretlek! -öleltem át fél karral. 

Azonnal a szekrényemhez vezetett az utam, bár sokkal korábban értem be így anyával. Legalább lesz időm átnézni pár dolgot. A korai idő ellenére, elég sokan lézengtek már a suliban. Becsaptam a szekrény ajtót, ami mögött történetesen Luke állt. 

-Jézusom! -ütöttem meg a karját. -Nagyon megijesztettél ám! - nyílván vissza kellett vágnia a tegnapi ehhez hasonló kísérletem miatt... jellemző.

-Ó, teljes szívemből sajnálom -biggyesztette le az alsó ajkát, majd egy ölelésbe húzott. Nagyon meglepődtem a gesztustól, de annál szívesebben karoltam át a derekát.

-Csak sok sikert szerettem volna kívánni a mai napodhoz -istenem de aranyos.

-Mindent beleadok majd, ígérem! -hát a mosolyt nem lehetett volna letörölni az arcomról, az biztos.

-Higgy nekem, sikerülni fog! Ebédnél talizunk -emelte pacsira a kezét.

-Addig is meghalok, de mit számít - csaptam a tenyerébe.

《~Luke~》

Tanítani jobb érzés, mint valaha gondoltam volna. Főleg, ha a diákomat Amber Lawson-nak hívják. Amber nemcsak nagyon tanulékony, hanem még remek társaság is. Már tanítom egy pár napja, de még semmi olyan dolgot nem tapasztaltam meg rajta, amit a többi diák susmog a lányról. Nem is értem, hogy tudták egyáltalán kitalálni ezeket. Nagy fantáziájú emberből származnak a gondolatok ezek szerint. 

Amberrel együtt nekem is sok dolgozatom volt ma, és az elkövetkező 3 napba. Mivel évfolyamtársak vagyunk, ezért a tananyag ugyanaz, így nem csak ő tanul, amikor korrepetálom, hanem én is. Így mindketten nyerünk. 

Remélem jól sikerülnek a dolgozatai, mert az nem csak azt jelenti, hogy sikerült egy csomót tanulnia, hanem azt is, hogy jól csinálom a tanárosdit. Na mindegy, majd holnap kiderülnek az eredmények, de valahogy úgy érzem mehetünk ünnepelni.
Egyébként személyszerint, néha én magam érzem kellemetlenül pár ember helyében. Ebéd közben nagyon sokan néznek ránk nagyra nyílt szemekkel, majd fordulnak el beszélni valamiről, ami nagy valószínűséggel mi vagyunk Amberrel. Néha egyszerűen nem hiszem el hogy van a diákoknak ekkora pofájuk, hogy ráadásul ezt a szemünk láttára tegyék. Egyszerűen csak elborzaszt, hogy így születnek azok a bizonyos pletykák, és így döntik el az ember sorsát pár másodperc alatt. És ezeknek az idiótáknak semmi sem számít. Nem tudják hány ember lelkivilágát teszik tönkre. És engem még nem is igazán zavar, hisz egy nagyobb baráti társaságba tartozom, de mi van a velem szemben ülő lánnyal, akinek egyedül én vagyok itt az ismerőse? De most mintha ő is észrevette volna, hogy kicsit másképp néznek rá az emberek. Nem láttam az arcán semmi változást, csupán kicsit összébb húzta magát, és lejjebb süllyedt székében. Tudom, hogy Ambert kemény fából faragták, de vajon elbírna a teljes igazság súlyával? Elviselné, ha elmondanám neki mennyi zagyvaságot hordanak róla össze az emberek? Szerintem nem, és ezt minden lenézés nélkül mondom. De a gond az, hogy ha nem mondom el neki, és valahogy kiderül, akkor be fog rám rágni, amiért hazudtam neki végig. Ha pedig most mondom el neki, lehet hogy már többé nem bízik meg bennem, és csak még rosszabbul lesz az eddig is elég törékeny lelkivilága.

És ezért nem modom el neki. Mert félek, hogy elveszítem magam mellől és félek, hogy összetörne az igazságtól. Nyilván nem maradhat így örökké, de most egyáltalán nincs kedvem a jövővel foglalkozni.