Én és a deszkás fiú | Befejezett |

16. fejezet

《~Amber~》

Az eső elkezdett szitálni, ezzel apró csepeket hagyva mindenki ruháján. Az emberek többsége villám gyorsan elkezdett kocsijához indulni, amit én sajna nem tehettem meg. Remegve tartottam a telefonom a kezemben. Senki sincs aki haza tudna vinni. Anya sem, hisz az idősek otthona a szomszéd városban van, és mire ideérne, már busszal is simán hazamehetnék. Sőt, talán a busz előbb ideér mint anya. Az eső egyre hevesebb lett, az emberek megritkultak, sokan még elviselték az időjárás viszontagságait. Én még egy átkozott padon ültem, hisz a közelben a felhőkarcolók miatt nincs semmi, ahova behúzódhatnék. Minden zárva tart holnap reggelig. Bár a közelembe nincs is semmi bolt. Egyre jobban fázni kezdtem, tehetetlenül ültem, és figyeltem, ahogy rengeteg ember özönlik a parkoló irányába. A szél még mindig fújt, csak mint minden egyes nap mostanság. Szörnyen hideg lett, a pulcsim alá is igyekezett beférkőzni a hideg fuvallat. Dideregve öleltem át magam a kezeimmel, hátha érek vele valamit. Alapból fázós vagyok, és ez most több volt a soknál. Minél több percet ültem a padon, annál jobban erősödött a szél és az eső intezivitása. A cipőmben kész pocsolya tátongott, a lábam jégcsappá fagyott így. Pedig szeretem a viharokat nézni - de mostantól inkább csak a ház ablakain keresztül.

A telefonom órájára pillantottam. Még csak 10 perc telt el... kizárt hogy itt maradjak még 35 percet. Remegve felkeltem a padról és a kertváros felé vettem az irányt. Tudom, először hülyeségnek hangzik, hisz a kertváros nincs azért annyira közel, de ott vannak fák meg ilyesmik amik alá behúzódhatok, és megvárhatom az eső végét. A táskámat a fejem fölé emelve szaladni kezdtem, a mostmár teljes erővel szakadó esőben. Villámlott egyet, ami csak megerősített abban, hogy nem kéne egyedül maradnom a sétányon. Onnan már mindenki eliszkolt, akárhova is mentek, most én is elmegyek onnét. A lámpák lekapcsoltak, a félig szürkületben fogalmam sem volt merre tartok. Csak azt tudtam, hogy mindenem szétázott, és fogalmam sincs, hogyan jutok innen haza. Átfagyva kapkodtam a lábaim, miközben nem tudtam hova futok, de azért nem álltam meg. Az esőtől amúgy sem láttam semmit, de a lámpák sem adtak semmi fényt, így tényleg vakon futosgáltam Chicago-ban, anélkül, hogy úticélom lett volna. Hisz halvány lila fogalmam sem volt arról, hogy hol vagyok, és innen merre van a kertváros. Nem is láttam semmit. A tájékozódásom jól láthatóan kudarcot vallott. Már futottam egy jó ideje, amikor hatalmasat dörrent az ég, de akkorát, hogy rendesen frászt kaptam. Nem mintha nem lettem volna teljesen megijedve eddig is... hisz ezt milliószor rosszabbnak éreztem az elrablásnál.

Amikor tudatosult bennem, hogy eltévedtem egy hatalmas városban pityeregni kezdtem. Lassítottam a lépteimen. Teljes erőmből sírni kezdtem és leguggoltam. Összekulcsoltam a kezeim a lábam előtt és lehajtottam a fejem. Megállíthatatlanul zokogtam. Fogalmam sem volt mikor lesz ennek vége.

-A francba! - ütöttem a tenyeremmel az aszfaltra, amin 2 cm vastagon állt a víz, ezzel csak lefröcskölve magamat, nem mintha számított volna. Az esőfelhők nem akartak távozni, a vihar egyre csak erősödött.

Reménytveszte álltam fel és lassú sétára fogtam. A könnyeim az esővel együtt záporoztak. A vizes ruha lehúzta a vállaim a csurom vizes táskámmal együtt. Képtelenségnek tartottam innentől mindent. Annyira elveszettnek éreztem magam, hogy semmit sem éreztem a hidegen és a félelmen kívül. Azt hittem ennél nem lehet rosszabb, de a telefonom jelzett, hogy teljesen lemerült. Tehát már semmiféle segítséget nem tudok kérni. Remek...

Bár anyának amúgy sem tudtam volna elmondani, hogy hol vagyok. Talán már be is értem kertvárosba, dunsztom sincs. De a fényfesztivál helyszínére már biztosan nem tudnék visszamenni.

《~Luke~》

Már jó késő volt amikor abbahagytuk a játékot. Az erkély ajtómon kinézve eszméltem rá, hogy rohadt nagy vihar van. Épp villámlott is egyet, amikor az erkély lámpáját felkapcsolva kiléptem oda. Hogy nem vettem én ezt eddig észre? Úgy tűnt a vihar már javában zajlik, de csak visszamentem a telefonomért, hogy megnézzem mennyi az idő. Fél tíz múlott... te jó ég!

Újra kimentem az erkélyre ami fedett volt, szóval szerencsére nem tudtam elázni. Imádtam hallgatni az eső zuhogását vagy csepegését. És ez innen az erkélyemről tökéletesen hallatszódott. Felkaptam egy pulcsit, és ki is ültem az utcánkat kémlelve. Nem mondanám, hogy valami nagy meleg van odakint. Jól lehűlt a levegő délhez képest.

Épp távozni készültem, amikor megpillantottam egy alakot a közvilágítás fényében. Először eléggé megijedtem, hisz félelmetesen festett, hogy valaki ilyenkor indul sétálni. Aztán jól meg is sajnáltam szegényt, hisz biztos nem magától ment ki ilyen viharba. A nagy esőtől alig láttam, de amikor a közelebbi lámpa világába ért, ismerős lett a sötét kék pulcsi...

Áhh biztos csak hallucinálok... de ha tényleg Amber az, akkor nem hagyhatom, hogy a viharban kint maradjon!

-Hé! - kiáltottam oda, először nem túl hangosan. De féltem, hogy az esőt nem tudtam túl harsogni, ezért hangosabban próbáltam meg újra - AMBER!

A lány felém fordult, amennyire láttam.
-Luke? Te vagy az...? - krákogta elhaló hangon. Alig hallottam mit mond. De amint meghallottam a nevemet a szájából, már futottam is le a lépcsőn. A fogasról lekaptam egy eső kabátot (nem is tudom kiét pontosan) és kisprinteltem az ajtón. Amber zokogva kezdett szaladni, én pedig remegő, jéghideg testét az én testemhez préseltem.