Én és a deszkás fiú | Befejezett |

33. fejezet

《~Luke~》

-Hahó - integettem nagy vidáman - persze nagyja csak tettetve volt - a tanárnőmnek. Épp kifulladva dőlt le egy kanapéra, miközben nagyban folyt a "buli" a felnőttek számára. Minket feltessékeltek a szobánkba, de aligha akartunk ott maradni. A zene hangosan szólt, páran vadul vonaglottak rá - legfőképpen a görögök - de azért mindenki tolt valami táncnak nevezhető apróságot. Az én kedvenc szállástulajdonosom éppen kinezvezte magát bárpultosnak, mire pár bátor ember oda hullámzott a testével és kért valami alkoholt. Persze a bácsika valami teljesen mást adott neki, talán egy kis Jägert, de az emberünk ezt is készségesen elfogadta. Micsoda arcok - nevettem el magam.

-Nem szabadna itt lenned - nevetett velem a tanárnő, mire kissé összehúzott szemekkel néztem rá, de ő tovább kuncogott. Az izzadságtól csillogtott a homloka, a haja szanaszét állt, mint a szénaboglya és az inge - amit mindig az utolsó gombig begombol - most elég szellősre volt fogva. Inkább rátértem a tárgyra. Mert hát ráeszméltem, hogy miről beszélt az alkoholista bácsika nekem, amikor azt mondta hogy jár egy szabad este. Ilyenkor kell megragadnunk az alkalmat, hogy valami olyasmit kérjünk, amit amúgy nem engednének meg, viszont most sokkal boldogabbak. Ez azt jelenti, hogy szinte bármit megtehetünk, az ő engedélyükkel. Sőt még bűntudatom sem lesz.

-Szóval arra gondoltam, hogy kimehetnénk az utcára egy kicsit. Levegőzni, meg beszélgetni - mondtam, de a tanárnő (pedig elég józannak tűnt, épp ezért mentem hozzá beszélni) csak bólogatott hevesen. Ezért folytattam, bár kicsit zavaros lett az egész. - Persze figyelek mindenkire aki kijön - vállaltam el a felelősséget. Mert tényleg így terveztem, nem vagyok egy szörnyeteg. -Vigyázok rájuk. Szóval megengedi?

-Azért csak okosan - szólt szaggatottan.

Ezt egy igennek vettem, mire görögül újra kimondtam a Köszönöm szót (amire veszettül el kezdett röhögni), és kicsit döbbenten, de annál boldogabban mentem fel szólni a srácoknak.

-Szólj Hailey-éknek is - mondta Matt, aki az ágyában heverészett.

-Persze, hol vannak? - kérdeztem Matt-től. Fene tudja ki az a Hailey, de mindegy, majd valahogy csak rájövök.

-Pont mellettük - kocogtatta meg a feje fölött a falat. Kisétáltam a szobánkból, hogy megkérdezzem ezek szerint a szomszédunkat is a dolgokról. Bekopogtam, mire az ajtón keresztül hallottam, hogy olyanokat susmorognak hogy:

-Ti is hallottátok?
-Mit?
-Kopogtattak te bolond!
-Akkor nyiss ajtót!
-Dehogy nyitok, lehet a részeg görögök azok!
-GYERE BE! - kiáltotta valaki és elkezdtek kuncogni. Hát egyszer élünk - gondoltam és benyitottam.

-Hahó - kukkantottam be. A szobájuk a teljes ellentéte volt a miénknek, itt ugyanis patyolat tisztaság volt, rend és rózsa illat terjengett a levegőben.

-Luke?! - hallottam egy ismerős hangot, aki épp a fürdőből jött ki, ezért azonnal szembe találta velem magát.

-Amber? - néztem rá csodálkozva. Ekkor gyorsan felpattant valaki és teljesen kinyitotta az ajtót amibe eddig vadul kapaszkodtam. Szinte megfagyott a levegő köztem és Amber közt, de a többiek ezt észre sem vették. Még mindig a szintén döbbent lányra bámultam, mint borjú az új kapura.

-Mi újság? - kérdezte egy lány nagy vigyorral, és picit mintha Amber elé állt volna. Talán takarásba vette őt,  de lehet csak hallucinálok. A válla fölött vetettem egy utolsó pillantást az elképedt lányra, és már az előttem álló, kissé telt csajra koncentráltam.

-Hát elmehetünk egy kicsit le az utcára. És Matt mondta hogy szóljak, ha esetleg akartok jönni, akkor... - hadartam, de nem fejeztem be a mondatot, csak megvontam a vállam. Elég kínos ez így önmagában is, nem értem miért kell rontanom rajta..

-Persze megyünk. Hailey?

-Igen, megyünk. Amber te is jössz, ne izélj! - mondta figyelmeztetően és a világosbarna hajú lányt nézte. Amber csak bólintott egy nagyon aprót, majd a másik lány, aki az ajtónál állt mellettem, kitessékelt.

-Mind megyünk, csak adj egy percet. De tényleg, várjatok meg! - kötötte a lelkemre.

Szinte kimenekültem a szobájukból. Tehát Hailey az a lány, aki Amber vállán aludt a repülőgépen. Durva... de miért pont ő? És Matthew-nak miköze van ehhez a lányhoz? Visszamentem a mi szobánkba. Szóval Amber pont mellettünk van - gondolkoztam. - Remélem ez nem valami Univerzumi jel, csak mert én azokat sosem tudom jól értelmezni.

Oké, bevallom, hogy őszintén? Tényleg hiányzik Amber. Furcsa, hogy nincs a közelemben, és hogy mással látom, meg hogy már másokkal nevet össze, ha mondanak neki valamit. Igen, de az is aggaszt, hogy kihasznált, és elhallgatta előlem több héten keresztül azt, hogy igazából a legjobb barátom az ő exe. De ha most jobban belegondolok... tehet ő arról, hogy mi történt 2 évvel ezelőtt? - próbáltam reálisan meglátni a dolgokat. Nem, nem tehet arról, hogy átverték, de az akkor is az ő hibája, hogy nem mondta el. Lehet, hogy nem merte, vagy talán el akarta egy nap mesélni -csak később -, de tudja, hogy szükségem lett volna rá, hogy tudjam - már a kapcsolatunk elején. Ám ő hallgatott, ami egyértelműen az ő döntése volt.

A kihasználos dolgot meg nem tudom biztosan. Lehet ezt csak azért találta ki az agyam, mert haragudtam rá, de az az igazság, hogy csak segítséget kért, az már az én bajom, hogy segítséget is nyújtottam neki. Ez nem az ő hibája, hanem az enyém.

-De mégis miért gondolok már megint erre? - kérdeztem a gondolataimban, mivel vagy már ezerszer átpörgettem a szituációt a fejemben. Max. kicsit másképpen, más nézetből.

Viszont így időközben rájöttem valamire.
Arra, hogy Amber közel sem közömbös nekem. Jó, ezt eddig is tudtuk, hiszen barátok vagyunk... vagyis voltunk, de másképp értem. Mármint - ahj, bár ne lenne ilyen nehéz ezt kimondani - de tetszik nekem. 

Most nem úgy érzem magam éppen, mint egy halálosan szerelmes óvodás. Sokkal inkább azt érzem, hogy olyan mintha a lelkitársam lenne. Mert kezdettől fogva megbíztam benne, és valami olyat láttam meg a személyiségében, ami egészen elvarázsolt. Magyarán rám telepedett a rózsaszín köd. 

Sosem voltam még igazán szerelmes, mármint nem tudom, hogy azt érzem-e egyáltalán. De olyan, mintha valami láthatatlan ezüst szál összekötné a lelkünket. Amint ma megpillantottam - minden egyes alkalommal - úgy éreztem ott feszül közöttünk az a szál, és összeköt bennünket. Egybeköt, és így sosem fogjuk elveszíteni egymást. Tudom, hogy még szinte semennyire sem tudtam kiismerni Ambert,  mert néha annyira meg tud lepni, hogy csak na. Viszont minden áldott alkalommal, amikor rá gondoltam, és arra hogy ezt elszúrta, sokszor az is eszembe jutott, hogy együtt szúrtuk el. És valamiért mindig arra gondoltam, hogy a kapcsolatunk egyszer úgyis virágozni fog majd. Oké, a borúsabb napokon nem ezt láttam. Akkor elfelejtettem, hogy lehet fény az alagút végén. De szerintem, ha az ember hisz benne, akkor mindig ott lesz egy parányi kis remény, és egy nap talán épp ez a reménység fog minket a legboldogabbá tenni, holott a sötétségből néha nincs kiút.