Én és a deszkás fiú | Befejezett |

9. fejezet

《~Luke~》

Reggel fájdalmasabban ébredtem fel, mint valaha. Alig tudtam kinyitni a jobb szemem, illetve a szám is rohadtul fájt. Azonnal a fürdőm felé vettem az irányt, hogy megnézzem mennyire lett nagy kár az arcomba. Hát, erre számíthattam volna amikor először megütöttem Mattet. A jobb szememen bizony nagy pukli uralkodott, ami lilás zöldes árnyalatokban pompázott. A szám kicsit felvolt repedve. Hát csodálatos, tényleg...
Most így menjek suliba? Ahhj... Legalább a gondolat, hogy Matt arca ezerszer rosszabbul fest az enyémnél, eléggé feldobott.

-Jézusom, veled meg ki bánt el így? -kérdezte Jessica, a drága nővérem.

-Igazából én nyertem... - motyogtam, a hűtőben kutatva.

-Ki volt az? -kérdezte újra.

-Matt, nem tom ismered-e - játszottam a lazát.

-Viccelsz? Matthew a legjobb barátod! Mégis mi történt? -faggatott.

-Istenem, kérlek ne menj át anyába, Jen! -csaptam be a hűtő ajtaját.

-Jól van, maradj már, öcskös! Csak kérdeztem -nevetett halkan. Én csak megforgattam a szemeim. Már amennyire tudtam... -Amúgy... ma én viszlek suliba.

-Ne, csak azt ne -vágtam fájdalmas arcot, ami tényleg fájt egy kicsit. -Mivan anyával?

-Semmi, csak megfázott.

-És hol van most? -néztem rá gyanakvóan. Jenny csak elnézett és tovább csinálta a reggelijét. -Légyszi ne mondd, hogy megint kezdődik! -nyafogtam neki.

-Sajnálom, Luke! -mondta gyengéden. -Ne aggódj, majd kinő belőle egyszer.

-Ahha, persze.

Bár igaz lenne - gondoltam magamban. Sajnos anyám nem éppenséggel egy jó szülő. Apámat már rég elhagyta, azóta meg... hát hogy mondjam? Szóval időszakonként eltűnik, vagy épp random férfiakat hoz haza. Pár évvel azután kezdődött ez az életmód, miután elhagyta apát. Addig olyan tökéletes volt minden! De ez össz-vissz 5 éves koromig tartott. Jen-t mindig is irigyeltem amiért ő többet lehetett apával. Anya sajnos kiskorunkban nem engedte, hogy átmehessünk hozzá, aztán mostmár nem is érdekel túlságosan. Egyszer talán majd újra találkozhatok vele, de időközben egyre jobban igyekeztem eltemetni az emlékeim róla. Így nem fáj annyira. Anya azóta olyan mint valami pasifüggő, évente változtatja kiválasztottját, majd egy-két évet kihagy a pasizásból szünetnek becézve. 

Nincs valami jó kapcsolatunk, nem is érzem úgy, hogy számíthatnék rá. Sokáig úgy gondultuk a testvéreimmel, hogy bipoláris zavarban szenved, ám sosem engedte, hogy orvoshoz vigyük. Egyszer mertem neki csak mondani, hogy szerintem jobb lenne pszichológushoz járni, de elég egyértelműen elutasította. Sajnos mást nem tudok tenni érte, egy idő után pedig inkább nem is akarok. Sokszor játsza a jó anyát, olyankor tudom, hogy jelenleg nincs senkije. Igazából olyankor egészen szeretek vele lenni. Akkor teljesen normális, olyan mintha nem is történt volna semmi. Azért is jobb vele lenni akkor, mert így velem is elfeledteti, hogy mivel teszi állandóan tönkre a jó hangulatom. Summernek, a húgomnak volt talán a legrosszabb. Ő épp csak egy kicsit tudta élvezni a boldog család hangulatát. Summie 3 éves volt amikor apát elküldte anya, aztán 6 éves, amikor anyánk megjelent az első palijával. Sajnos talán egy évvel ezekután kellett nagyjából átvennie a nővéremnek a húgom felnevelését. Mármint ezt ne vegyétek ennyire drámaian, anya csinált rengeteg mindent, de sokszor cserben hagyott minket. Aztán újra jó anya lett, és minden ment a szokásos körforgásban. Az egyetlen szerencséje anyának az, hogy hiába rossz szülő, és cseréli sokszor a párjait, de fiatal korában még volt esze, így dimplomája, és jó munkahelye van, ahova mindig bejár, akár a pasija viszi el, akár nem. 

-Summer hol van? -kérdeztem. Bizony, időközben a kis Summie felnőtt, és csupán csak 2 év van köztünk, és jövőre ő is jön a gimibe. Fura lesz majd.

-A kocsiban. Jobb, ha te is odavonszolod a segged! -figyelmeztetett Jen.

《~Amber~》

Reggel miközben a szekrényemhez sétáltam meg megpillantottam Luke-ot, az ő szekrényénél. Jóval arrébb volt az enyémnél, de legalább tudom hol van. Lassan kezdem megjegyezni is.

-Amikor arról beszéltünk, hogy ne verd szét Matt képét, én komolyan gondoltam, hogy nem kéne bunyóznotok! -léptem mellé. Bizony a szeme alatt nagy lilás folt keletkezett.

-Tudom... -mormogta. 

-Haragszol rám? 

-Mi? Nem, dehogy! Gyere ide -tárta szét karjait amik közé boldogan férkőztem be. -Csak félek a következményektől - motyogta a hajamba.

-Ha ez valamennyit segít, akkor én itt vagyok neked. Már-mármint mindig -dadogtam.

-Köszönöm -suttogta, és tényleg elég zaklatottnak tűnt. Még sosem láttam így a fiút. Mintha nem is Matt miatt aggódna. -Mondd, nagyon szörnyen festek?

-Hát... egy kicsit - füllentettem, de mintha az arcomra lett volna írva, azonnal kitalálta, hogy valójában rosszabb a helyzet. Sóhajtva fordult a szekrénye felé.

-Várj itt egy picit, mindjárt jövök! - a saját szekrényemhez siettem, amiből nagy nehezen előkotortam egy korrektort, ami már egy éve ott poshadt. Talán erre most hasznát veszem, mivel én sosem használtam.

-Tádá! - emeltem fel a terméket.

-Mi ez? - nézett rám zavarodva.

-Egy korrektor. Eltüntetem vele a lila foltjaidat - tekertem le a tetejét.

-Biztos, hogy jó ötlet ez? - nézett az ecsetre betoji fejjel. Nevetve oszlattam el a bőrén a festéket. Pár perc után messziről is megcsodáltam a műalkotásom, majd elégedetten szólaltam meg.

-Kész is vagy. Látod, nem fájt - nevettem, ahogy eszembe jutott az arca. - Csak ne piszkáld, jó?

-Hu...köszi Amber - hálálkozott, majd mindketten elsiettünk órára.
Sajna hiába kerestem a kövi szünetekbe, nem találtam. Őt se, és Andrewt sem.

Ebédkor az ebédlőbe siettem, hogy minél előbb megbeszélhessük a srácokkal. Szerencsére a jó jegyeim száma csak tovább nőtt, még hétfőn lesz 1-2 nagy doli, de aztán vége a nehéz időszaknak, és megtudjuk az eredményeket arról, hogy eljutok-e a tengerentúlra.

-És mégis miért? -hallottam Andrew túl harsány hangját. Szinte észre se vették amikor leültem velük szemben, annyira veszekedtek valamin.

-Hát...

-Nem akarom miattad elveszíteni a legjobb barátom!

-Tudom, és sajnálom! Mondtam, hogy megbántam már.

-Igen, és bár elég lenne, Luke! De nem elég! Mondd meg őszintén. Megérte?

-Igen! -vágta rá olyan határozottan, mintha már begyakorolta volna. -Vagyis nem... talán tényleg nem.

- Épp erről beszélek! - folytatta Luke megdorgálását Andrew. Talán még mindig nem vettek észre, annyira belefeledkeztek a vitába. -Figyelj öregem, én értem, hogy szereted azt a lányt, de verekedés nélkül is prímán megtudtad volna Mattel értetni, hogy hagyja békén Ambert. Jó, lehet, hogy több idődbe került volna, és lehet többször kellett volna vele beszélni, de így legalább nem veszíted el az egyik legjobb haverod. Sajnálom tesó, és isten őrizz attól, hogy átérezzem azt amit te érzel, de ezt elbasztad rendesen!