Én és a deszkás fiú | Befejezett |

36. fejezet

《~Amber~》

-Merre jártál báránykám? - szólított meg Hailey amint a szobánkba léptem. Nagyon álmos voltam, és legszívesebben még Luke karjai közt nyomtam volna az ágyat, de le kell mennünk reggelizni. Itt nincs kec-mec.

-Olyan bolond vagy! Miért nem szóltál, hogy ne keressünk mert a szomszédba vagy?! - dorgált meg Amy. Ez nem esett valami jól az álmos fejemnek. Inkább belefejeltem volna egy liter kávéba, mint hogy ezekre a kérdésekre válaszoljak. Be is vonultam tüntetve a fürdőbe inkább.
Alaposan arcot mostam, és csak utána ültem le a bőröndöm elé, hogy kiválasszam a ruhám. Elmondtam nekik, amiről kérdeztek.

-Legalább izgi éjszakád volt...

-Ha-ha - nevettem ironikusan.

-Hát nem mondom, hogy nem haragszok rád, de tényleg elég aranyos kis sztori.

Hogy igazából mi is történt tegnap a fejemben mikor felébresztettem Luke-ot? Azt elég nehéz kibogózni, mert éjszaka volt. És bizony éjszaka az ember agyára sokszor olyan köd telepedik, hogy azt sem tudja mit miért tesz, de megteszi. Előfordul az ilyen.
Nem is értem, hogy történhetett ez az egész. Én pont Matthew csajának lettem a barátja.
Miután megtudtam, nem tudtam elaludni. Folytonosan kavarogtak a gondolataim, nem tudtam leállni az összeesküvés elméletekkel. Mégis miért van az, hogy Matt Collins állandóan belekavar az életembe? Mindenhol ott van, és tönkreteszi. Mert mi lesz, ha Hailey megtudja, hogy a pasijának meztelen képeket küldtem? Jó nagy kavarodás, az biztos. Sőt, én egészen biztos vagyok benne, hogy Hailey megharagudna. Talán egyszer megbocsátana... de lehet, hogy nem.

Egész érdekes - és idegesítő -, hogy az az egy döntésem annó, most meghatározza az életem.
Mindig féltem a következményétől. Tavaly úgy tűnt, hogy nincs. Megtörtént, ami megtörtént, de eljöttem abból a suliból, és most már elfeledhetem a múltam. De úgy tűnik ez mindig kísérni fog, valahogy rámköszönt akkor, amikor nem számítok rá. De ettől el kell következtetnem, mert különben félnék élni.

Hisz ha belegondolok, eddig mindentől féltem. Féltem hinni magamban, abban, hogy túl tudom magam tenni a tegnapon. Mert minden egyes nap fennakadtam a múlton, nem a mára koncentráltam. És ez hiba volt.

Jelenleg is félek hinni. Félek arra gondolni, hogy engem is lehet szeretni. Rettegek elhinni, hogy Luke talán szeret engem. Igen, engem és már lehet nem is haragszik rám. Ki tudja?

Mi lenne, ha egyszer olyan lennék magammal szemben, mint másokkal? Ha látnék valakit, aki az én helyzetemben van, akkor valószínűleg bátorítanám, és segítenék neki. Akkor miért is ne tehetném ezt magammal is?

Miért nem engedem csak el a múltat? Miért nem beszélem meg Luke-kal azt, ami történt? Ezt kell tennem, különben ott ragadok, ahol jelenleg is érzem magam. Tovább kell lépnem, és többé nem ragódni azon, hogy elszúrtam. Mert szörnyű bűntudatom van miatta, és utálom ezt az érzést. Ezért elszeretném felejteni.

Tehát valahogy kommunikálnom kell Luke-kal, azért, hogy végre kikerülhessek, ebből a mókuskerékből. Majd azt még kitalálom, hogy hogyan.

_________________________________

A mai napon a városban csavarogtunk. Igazából városnézés volt betervezve így a második napra, aztán majd délután lemegyünk a partra. Ugyanolyan perzselő meleg volt, mint az eddigi napokban. A legtöbben izzadságban úsztunk, mert ilyen kötelező képeket kellett csinálni a csapatunkról, úgyhogy a fél várost átsétáltuk. Persze szép volt, és nagyon különleges, de a kánikula elnyomta a sok jót. Azzal nyugtatgattuk magunkat, hogy milyen jó lesz majd délután a strand.
Nekem a legjobban az egyik szökőkút tetszett, ami nagyon nagy volt, de gyönyörű.

Aztán a busz értünk jött, hogy ne kelljen a nagy melegben annyit gyalogolnunk, mert a tanárok beijedtek, hogy napszúrást kapunk. De igazából szerintem ők is majd meghaltak a forróságban, csak nem akarták előttünk mondani. Persze a buszon is meleg volt - mivel légkondi hiányban szenvedett -, de jóval könnyebb volt így visszajutni a szállásra. Mikor beértünk a kissé kihalt utcába, ahova szállást kaptunk, megkönnyebbülten kifújtam a levegőt. Aztán mind bemenekültünk a légkondicionált helységbe.

-Lányok! - szóltam mikor végre visszaértünk. Leheveredtünk az ágyra, a fejem a párnámba fúrtam, de most felemeltem, mert nehéz volt úgy beszélni. A vajszínűre mázolt falakat bámultam. Furcsa képek voltak felakasztva, mindenféle színben.
-Beszélni fogok Luke-kal. - jelentettem ki.

-Végre! Jó ötlet - lelkesedett be Amy. Átnéztem az erkélyajtónkra, ami az ágyam mellett volt. Pont arra nézett, ahol a szállás kertje - vagyis inkább az udvara - található, vagyis arra, ahol Hailey-vel megejtettük azt a bizonyos beszélgetést éjszaka. Még nem is voltunk kint az erkélyen. Bár ahogy néztem nincs is kint semmi, és nagyon mini, éppen elférhet két ember kényelmesen.

-De miről? - kérdezte Hailey. Egy kicsit mintha megváltozott volna azóta, hogy elmondta mi van közte és Matt között. De nem tudom miért.

-Meg kell beszélnem vele, hogy mi lesz velünk. Már nem haragszik annyira - mondtam, és a már kicsit sem támogató barátnőmre néztem. Bizony, már nem bombáz olyasmivel, hogy össze kell jönnöm a fiúval.

-Mert szereted, igaz? - kérdezte szomorúan inkább, de egy erőltetett mosolyt láthattam az arcán. Meg van sértődve - gondoltam. De vajon miért? Már nem akarja, hogy kimondjam ha tetszik Luke.
Haragudott rám Hailey, csak a fene tudja miért.

-Igen, talán... - vallottam be. Valószínűleg tényleg így van, már nem próbálom tagadni. Asszem félreértettem mindazt, amit éreztem iránta. Ha kibékülünk nem egy puszta barátságot szeretnék tőle. A reggel feltett kérdésre válaszolva tehát - hogy mi történt velem az éjjel - rájöttem, hogy mi az a szerelem. És ez az. Ez, amit érzek iránta, és ebben biztos vagyok. Minden jel erre utal, hogy beleestem, csak éppen annyira próbáltam távoltartani a gondosan felépített falaktól -amiket ha áttör a szívemre talál-, hogy észre sem vettem mit szeretnék igazán. Mert én Őt szeretném. Őt és csak is őt...

《~Luke~》

Ha eddig bizonytalan voltam azzal kapcsolatban, hogy szeretem-e Ambert, akkor mostmár kijelenthetem, hogy biztosan szerelmes vagyok. Egész nap a közelében ólálkodtam, és alig vártam, hogy rám emelje különleges tekintetét. Hogy újra rabul ejtsen az a borostyán színű szempár. Amikor rámnézett, megszűnni készült a világ számomra. Nagyon szerencsés vagyok, hogy megismerhettem, de ha most elveszítem, már nem lesz szép az életem. Mármint annyira hiányozna, hogy felemésztene a lelkiismeretem, hogy meg sem próbáltam visszaszerezni.

Mert ha belegondolok, akkor tudom, hogy már egy milliószor bocsánatot kért, és valószínűleg bűntudata is volt. Magyarán biztos, hogy szabad utam lenne, ha nem utált meg azért, amiért ennyire besértődtem. És hát ez eléggé lehetséges, mert tényleg -ha úgy nézzük- akkor nem volt tőlem szép, hogy olyasmiért haragudtam, amiről nem tehet már. Hiszen nem tudja visszaforgatni az idő fogaskerekét. Bármennyire is szeretné.

Remélhetőleg nem mérges. Bár akkor nagyon aranyos tud lenni... na mindegy.
De hát egyszer élünk. Ha sosem próbálom meg neki elmondani az érzéseim, akkor a jövőben biztos bánni fogom, hogy ezt elhalasztottam.