Én és a deszkás fiú | Befejezett |

6. fejezet

Luke kínzott még egy darabig a forgásával, de miután letett a tekintetünk összefonódott. 

-Na mesélj, hogy ment - mondta, majd kezét a hátamra helyezte és tolni kezdett az ebédlő felé.

-Csodálatosan ment. Egy csomó négyest kaptam, meg pár hármast és...

-És?

-Az irodalmam ötös lett! -fodultam felé, hogy lássam a reakcióját. Luke hirtelen megállt, és az egész testével jómagam felé fordult.

-Mivaaan?!? -kiáltotta majd szorosan megölelt. Úgy tűnik, hogy a fiú nem szereti, ha a földön maradok (mintha nem ez lenne a normális, nem hiszem el, tényleg), mert a lábaim újra a levegőbe emelkedtek.

-LUKE! -szóltam rá az újbóli eset miatt, majd intéztem felé egy rosszaló nézést.

-Jól van na, de olyan jó téged felemelni. Pehely könnyű vagy! -végre újra érezhettem a talpam alatt a talajt.

-Mondd ezt egy tériszonyosnak -mondtam neki dacosan. -Tényleg sikerült. Meg tudtam csinálni! -ámultam el magamtól.- És igazad lett... - A szívem megtelt derűvel. Nem sokszor történt ilyen, hogy büszke voltam magamra, de most nagyszerű érzéssel töltötte el a lelkem.

-Csak a szokásos... -mondta büszkén. -Nekem mindig igazam van -éreztem ahogy kihúzza magát a mellettem menetelő fiú.

-Várj -csaptam hirtelen a mellkasára, mire hallatott egy halk ,,aú"-t. - És a te eredményeid milyenek? 

-Ez kérdéses számodra? -mondta sértetten, aztán masszírozni kezdte a területét ahol megütöttem. 

-Jól van ezért ekkorát nem ütöttem! -kaptam el a kezét a mellkasáról. -Ha feleannyira erős lennék, mint amekkorának színlelted most a fájdalmat, akkor rég dicséretes lennék tesiből -mondtam neki, mire elnevette magát. Bár hiába kerestem a viccet a mondatomban, nem nagyon találtam. 

-Mi az? -néztem rá kérdőn.

-Miért van ilyen pici kezed? -kérdezte kuncogva, majd meglendítette a kezét, amit még mindig fogtam. Észre se vettem. Jajj, most legszívesebben elsüllyednék... barátok vagyunk, nem foghatom meg csak úgy a kezét! Vörös fejjel felnéztem rá, de nem tudtam mit mondhatnék. Teljesen lebokkoltam. 

-Jézus, olyan bolond vagy! Ennyire azért nem kell zavarba jönnöd - nevetett még mindig rajtam. Újra lenéztem a kezeinkre, amiket már inkább csak ő tartott. Istenem ez annyira kínos. Amikor észrevette, hogy min legeltetem épp a szemem, egyszerűen összekulcsolta a kezünket. 

-Persze, ronts csak a helyzeten -forgattam meg a szemeim.

-Olyan viccesen festesz, amikor zavarban vagy - engette ki a nevetést, amit eddig visszatartott.

-Csak ideges vagyok, mert nem jó ötlet besétálni pont a menzára így, ami tömve van a tanulókkal!

-Most, hogy ezt így felhoztad... -reményteli mosoly suhant át az arcomon ahogy újra ránéztem. -még szívesebben megteszem! -felelte önelégülten.

-És akkor még én vagyok a bolond -bólogattam szarkazmussal a hangomban, majd hagytam, hogy behúzzon az ebédlőbe.

A tágas térben elkerekedett, féltékeny és nevető szemekkel találkoztam. De jóval kevesebbel, mint amire számítottam. Szerencsére az embereket nem érdekelte miért fogjuk egymás kezét. Luke magabiztos léptekkel haladt a szokásos asztalunkhoz. Én azért elég kényelmetlenül éreztem magam, de a fiú jelenléte sokat javított a hangulatomon. Elvégre rengeteget javítottam, és mostmár többnyire úgy állunk, hogy elmehetek Görögországba. És ez fontosabb volt az összes kíváncsi tekintetnél.

-Hoppácska -húzogatta a szemöldökét Matthew, amint megpillantott minket. -Hamarabb történt meg, mint gondoltam volna. 

-Lesz még órád? -nézett rám Luke, miután lecsüccsentünk.

-Nem. Miért?

-Elmehetnénk ünnepelni.

-Hallod tesó, tartozol 2 dolcsival -súgta oda Andrew Matt-nek. 

-Ne már! Azt hittem nem komolyan mondtuk -sóhajtotta a fekete fürtökkel rendelkező fiú.

-Várjunk! Kérlek ne mondjátok, hogy fogadtatok ránk!! 

-Hát öhm...

-Srácok, nem vagyunk együtt -tisztáztam mielőtt elhiszik.

Luke csokoládébarna szemeivel méregetett. Kicsit hunyorítva vizslatott, majd nemlegesen megrázta Matt-nek a fejét.

-Hála a jó égnek! -lélegzett fel.

-Te tényleg ellenünk fogadtál? -kérdezte Luke kicsit sértődötten. 

-Ne duzzogj már, ismerlek már annyira, hogy nem mutatnád meg a nyilvánosságnak, ha együtt lennétek.

-Még ekkora hülyeséget! Olykor annyira idióta tudsz lenni Matt.

-Én is ezt mondtam. Ezért fogadtunk -helyeselt Andrew és Luke oldalára állt. Egész érdekes volt külső szemmel nézni, ahogy azon veszekednek, hogy összejönnék-e a fiúval vagy sem. De megint úgy éreztem, mintha észre se vennék, azt hogy létezek és én is pontosan hallom amit mondanak. Már megkellett volna szoknom, tudom, de most mégse esett jól, hogy megfeledkeznek rólam. Főleg miután Luke mellett én is fontosnak érezhettem magam. 

-Jézusom, mindjárt elvonultok és bosszút forraltok ellenem, mint a tízévesek, vagy mi? -veszekedtek még mindig.

-Ne baszakodj velem, Matt! -emelte fel a hangját Luke. Figyelmeztetően közelebb hajolt hozzá egy kicsit. Luke-on ragadt a tekintetem. Talán hajlandó lenne azért verekedni valakivel, mert engem is szóba hoztak? A fiút teste megfeszült, szívesen átöleltem volna, hogy menyugtassam, de ez talán az egyik legrosszabb ötlet volt jelenleg. A srácok közt szinte vibrált a levegő, a legnagyobb gondom volt, hogy tudtam, hogy a fiúknak teljesen el tud menni az eszük amikor idegesek. Sokáig csöndben néztek farkasszemet majd Matt törte meg a feszült csendet.

-Védd csak a kis csajodat, Luke. Én nem süllyedek le idáig -pattant fel, hogy távozzon. Matt után bámultam, aki a felsőbbévesek felé vette az irányt. 

-Francba! -ütötte meg idegesen az asztalt Luke. 

-Hagyd, majd megnyugszik -hezitáltam egy kis ideig, de végül nyugtatóan átnyúltam az asztal felett, hogy a rátegyem a kezem a kezére. Elfogadta a nyugtató ötletem és megfogta a kezem. 

-Nem azzal van a gond. Megígértem, hogy elmegyek a meccsére. Elvileg ez lesz a legfontosabb az évben -simogatta meg lágyan az ujjaim.