Én és a deszkás fiú | Befejezett |

7. fejezet

-Oh, hát sajnálom -nézett ránk szomorúan Andrew. Úgy tűnik, ő teljesen odavan a Luke-kal kialakított barátságunkkért. Tiszteltem is azért, hogy soha nem problémázott azon, hogy én is kezdtem a csapat része lenni. Ez egyedül Matthew-t zavarta, de vele amúgy sem tudtam mit kezdeni. Már a kezdetektől fogva látszott, hogy bár nem mondja ki, de nem tetszett neki az, hogy már én is beszélgetek a barátaival. Nem értem mi baja, hisz őt imádja az egész iskola, mert nem gyakran piszkálódik, ellenben őrült, de legalább nagyon jó humora van. Mindenesetre én ezeket csak addig vettem észre, míg nem álltam vele szóba.

-Semmi gond, majd máskor ünneplünk -néztem együttérzőn a velem szemben ülő fiúra. Az, hogy a veszekedés ellenére is elmegy Matt játékára, csak azt bizonyította még inkább, hogy milyen nagyszerű barát. -Nagyon kedves tőled, hogy támogatod Matt-et. Örülhet, hogy ilyen jó barátai vannak.

-Egyébként ne vedd magadra amiket mond, Amber. Ha igazán megismer, akkor imádni fog téged, csak idő kell hozzá! -mondta vigasztalón Luke. Furcsa volt, hogy ennyire könnyen meglátja a gondolataim.

-Igen, biztos jóban leszünk majd -hazudtam.

-Basszus! -kiáltott fel Andrew és a barátjára nézett. -El kéne indulnunk a meccsre ha oda akarunk érni időben!

-Sajnálom Ambs, de tényleg! -állt fel, én meg ülve maradtam. Kicsit kellemetlen helyzet volt.

-Nem baj, túlélem! Érezzétek jól magatokat! -mondtam. Nem akarom, hogy miattam rossz legyen a délutánja. Luke átsétált mögém, és fél kézzel átkarolt. Felálltam, és normális ölelésbe húztam, majd utána Andrewt is átkaroltam, ne maradjon már ki az ölelésekből. Kicsit csalódottságot éreztem a szívem mélyén. Nyilván nem így akartam hogy végződjön ez a nap.

A hasam korgott, enni mentünk volna Luke-kal suli után, ezért most direkt nem ettem. Hát hiba volt. Néztem, ahogy a fiúk elsétáltak. Luke hirtelen megállt, és a homlokára csapott. Remélem az jutott eszébe, hogy van nála valami kaja amit odaadhatna... Odasúgott valamit Andrewnak, majd visszafordult felém mosolyogva. Minél közelebb ért hozzám, annál boldogabbnak tűnt.

-Mi történt? - kérdeztem nevetve, olyan vicces volt a vigyorgó, kisfiús arca.

-Semmi, csak rájöttem, hogy elég hülye vagyok.

-Miért?

-Hát szimplán csak gyere velünk! Ez az opció olyan egyszerű, hogy nem is gondoltam rá!

-Tényleg... -nevettem el magam. -Jól van, szívesen megyek. De várj, a szekrényembe maradt a telefonom. El kéne mennünk még érte.

-Hm... ha elmegyünk érte akkor elfogunk késni. Majd utána visszajövünk érte.

Így tehát elindultunk a sport csarnokunk felé, ami történetesen egy kicsivel arrébb volt. A távot viszont simán meg lehet tenni 10 perc alatt gyalog is, ahogy ezt mi is tettük. Útunk csendben telt, majd Andrew törte meg ezt.

-Szerintetek azzal, hogy elmegyünk, azzal elássuk a csatabárdot is?

-Ti szeretnétek, hogy ez történjen? -kérdeztem tőlük halkan.

-Nem tudom. Kurvára idegesít már, hogy piszkál téged, Amber - Luke kezdett megint mérges lenni. Ez abból látszott meg főként, hogy káromkodott, amit egyedül abban az esetben tett, ha nagyon ideges.

-Jó, de Matt a haverunk! Nem maradhatunk örökké rosszban vele - szólt nyugodtabban a másik fiú.

-A legjobb lesz ha megdumálom vele. Majd holnap, vagy a meccs után.

-Oké, viszont légyszíves ne verd szét a képét akkor, ha nem ért veled egyet -javasoltam neki.

-Nem ígérek semmit - felelte Luke morcosan.

A sportcsarnokban már mindenki zsongott, mintha csak egy híres focicsapat játszana. Ez már csak így volt Chicago-ban, az emberek feleslegesen csináltak mindenből nagy felhajtást, noha fontos dolgok is akadtak volna amiért rajonghatnának. Hát ilyen ez az Egyesült Államok, szokták mondani, és továbbra sem törődnek a lényeges dolgokkal. Szóval tele voltak a lelátok szurkolókkal, és kevés olyan embert találtam, akik ne ordibáltak volna éppen. Hiába nem ismerték még a játékosokat sem. Csak a szokásos - gondoltam.

Kelletlenül letelepedtem a fiúk mellé, akik szintén nem voltak nagy lázban. Előkerültek a pompom lányok is, akik tornász tudásukkal kápráztatták a nézőteret. Aztán jöhettek is a focisták. A csapatunk egyébként szerintem jól játszik, bár egyáltalán nem értek ehhez a sporthoz, sőt igazából a többihez sem. Kivéve persze az autóvesenyzéshez, de azt meg sajna itt nem lehet csak úgy csinálni.
A meccs elég unalmasan telt számomra, csendben hallgattam a történéseket. Amikor vége lett... hát sokkal boldogabb voltam mint azelőtt pár órával. Bár valószínűleg azért nem tesztett, mert nem nagyon értettem, hogy mi történik, de ez már mellékes. A sulink csapata nyert szóval sokan vidáman hagyhatták ma el a lelátót.

-Szeretnéd, hogy hazakísérjelek? -fordult felém indulás előtt Luke. Milyen aranyos, hogy ilyesmi jut még eszébe valakinek a mai világban!

-Nem, beszéld meg inkább a dolgokat Mattel. Nem szeretném, hogy miattam rosszba legyetek -legyintettem.

-Jó, csak azért a suliba még visszakísérlek, azt megígértem, szóval nem mondhatsz nem-et!

Tehát a fiúval visszamentünk a suliba végül együtt, mert ragaszkodott hozzá. Mondjuk későre is járt, szóval annyira nem bántam meg. Az utunk értelmetlen csevegéssel telt.
A szekrényemből gyorsan kikaptam a telefonom, amit nem is tudom miért tettem be. Véletlen megnyomtam a bekapcsoló gombot, amitől felvillant a készülék és akaratlanul is rá kellett néznem. Az értesítések sokasága lepte el a kijelzőt, ami leginkább abból állt, hogy anya egy tucatszor hívott.

-Jajj neee! - hallottam a saját elkeseredett hangom. Mert akkor jöttem rá, hogy anya ma értem jött, én meg a telefont se voltam képes felvenni neki...