Én és a deszkás fiú | Befejezett |

12. fejezet

《~Amber~》

Miután elfogyasztottuk a szendvicseket, amiket Luke csinált (amik egyébként nagyon finomak voltak), felpattantam, hogy közelebbről megnézhessem a tavat. A tó hatalmas, sokszor fürödtünk már benne anyával, csak nem itt. A víz gyönyörű volt, bár a szél kezdett feltámadni, így felkavarta az amúgy kristály tiszta vizet. Visszanéztem Luke-ra. Hiába törtem a fejem rengeteg dolgon miatta, mégis egy isteni élményként fog bennem élni ez az emlék. A fiú haja szokásosan szanaszét állt, mire gyengén beletúrt, hogy ne lógjon a szemébe. Épp lázasan keresgélt valamit a táskájában. Erősen koncentráló arcot vágott, mire kicsit elnevettem magam. Felnézett az ismerős hangra, és megvillantotta a szokásos rossz fiús mosolyát. Nem vagyok túlságosan toppon a gimi pletykáiban, de szerintem legalább a lányok fele elolvad Luke Harris efajta vigyorától. Tényleg jóképű srác, ezt meg kell hagyni!

Újra visszafordult a táskájához és végre volt időm úgy igazán megfigyelni minden szegletét. Nyakában vékony ezüst lánc lógott, amin egy biléta volt. Ezt a nyaklánc féleséget már megszoktam, gyakran hordta, mint szerencsét hozó talizmán. Most egy egyszerű fehér pólót viselt, igazán szimplán öltözködött általában. De valahogy bármi is volt rajta, mindenben azt lehetett rá mondani, hogy jól néz ki. Kifejezetten sportos alaknak mondanám, bár eddig nem említette, hogy sportolna.

-Bámulsz még egy kicsit, vagy ide jössz végre? -emelte rám somolyogva tekintetét. Barna íriszei megcsillantak, végtelen melegséget és kedvességet árasztottak.

-Nem is bámultalak -forgattam meg a szemeim.

-Persze, mert az, hogy perceken keresztül engem mustrálsz, az nem minősül bámulásnak, mi?

-Épp csak rád pillantottam, nem tudom miről beszélsz.

-Jól van, de csak magad ellen dolgozol a tagadással...

-Ja, álmaidban -bólogattam.

-Na mindegy. Hoztam valamit az első találkozásunk emlékére.

-Mi?!? Tényleg? -teljesen elámultam. Még ajándékot is képes volt venni?

-Azért nem annyira nagy dolog nyugi -mondta, majd előhúzott egy kis dobozkát a zsebéből, de nem láttam mit, mert eltakarta. -Szóval... -kezdte, és kinyitotta az öklét. Egy Tic Tac volt a markában, mire elmosolyodtam. Egy mentolos Tic Tac volt, viszont egyetlen egy narancssárga cukorka is volt a műanyag dobozka alján. -Ez itt te vagy -mutatott a sárga cukorra -, és ezek pedig a suli lányai -mutogatott a többi mentol ízű cukorra. -Elsőnek amikor megláttalak értetlenül néztem, ahogy leülsz hozzánk. Teljesen meglepődtem, mert a mi asztalunknál azelőtt még sosem láttalak. Nem is ez a lényeg, mert többször jöttek-mentek az emberek, viszont te valahogy más voltál. Amikor legelsőnek beszélgettünk egyből feltűnt, hogy különleges vagy. Egyszerűen még sosem találkoztam hozzád hasonló emberrel. Nálad jobban szerethető és imádnivaló lánnyal még egyszersem beszéltem. És régen azt hittem, hogy meg vannak azok a dolgok az életemben már amik igazán számítanak, de aztán jöttél te, és rájöttem, hogy az életem milliószor jobb így, hogy velem vagy -mondta, mire úgy éreztem megnyertem az egész világot azzal, hogy elfogadtam Luke ajánlatát. Teljesen elérzékenyülve szorítottam csendben magamhoz a fiút, és igyekeztem, hogy minden könnycseppem a helyén maradjon.

《~Luke~》

Michigan-tó partjára vittem végül Ambert. Sokáig rágódtam rajta, hogy lesz-e elég erőm ahhoz, hogy pont oda vigyem a lányt, ahol utoljára láttam aput. Anya egyik legnagyobb hibája volt, hogy elküldte, nem szabadott volna hagynom. Dehát mit tehettem volna, még csak 5 éves voltam. Egyébként sok mindenre emlékszem is abból a napból. Apa nem tűnt túl boldognak, valószínűleg anyámmal megint veszekedtek mielőtt elhozott volna. Talán anya nem akarta neki megadni azt a boldogságot, hogy még egy kicsit a fiával lehessen. Nem akarta, hogy elbúcsúzzunk tőle, bár én megtettem volna, ha elmondják, hogy elmegy. Így viszont nem volt búcsú, csak ez a nap maradt meg nekem, mivel azelőttre nem emlékszem - csupán annyira, hogy milyen boldogak voltunk. Anyának nem fogom megbocsátani soha ezt az egészet.

Nehéz volt visszatérni a partra. Mehettünk volna persze máshova, de még sosem éreztem magam elég erősnek ehhez. Most jött meg az elegendő kedv, ahhoz hogy meglépjem ezt. Nagy kő esett le a szívemről, mert Amber megértett, és ez sokat jelentett számomra. Amikor meséltem neki, próbáltam visszatartani a kibuggyanó könnyeket a lány jelenlétén. Inkább öleltem át szorosan és hajtottam a vállára a fejem, mint hogy egyedül szomorkodjak. Szóval végül úgy éreztem, hogy nagyon is szükségünk volt erre a délutánra.

Aztán jött a nyálas ötletem, hogy valamilyen ajándékot kéne vennem neki, ha már itt vagyunk. Bár alapjáraton fogalmam sincs, hogy miért is kéne bármilyen ajándék.

___________________________

Egészen sötétedésig maradtunk a víz mellett, majd boldogan lépegettünk a buszmegálló felé. Jól zárult a nap, jó volt egy kicsit kizökenni a szokásos kerékvágásból. A lány elmesélte, hogy jelenleg fasírtban van az anyjával. És hát bizony-bizony én voltam az oka. Szégyelltem magam miatta, hisz végre jóba voltak, de én elszúrtam.

-Beszélned kéne Mattel - javasolta a buszon a vállamnak dőlve.

-Nem hiszem, hogy látni akar. De ez kölcsönös...

-Jó, de akkor megoldódhatnának a dolgok. Ha újra jóban lennétek, akkor kevesebb esély lenne rá, hogy valamit tervez ellened. Engeszteld ki valahogy, és akkor a lelkiismeretfurdalásod is elmúlhatna - mondta és értettem mire akar kilyukadni. Amber tudta mit érzek, és hogy nem érzem magam biztonságban és őt sem tudhatom abban míg Matt sok eséllyel utál.

-Hát tudjuk mi lett a vége a múltkori "beszélgetésnek" -rajzoltam macskakörmöket a levegőbe.