TNHMB //Shawn Mendes ✓

23.

Skylar

Újabb egy hét telt el, ami nem jelent mást, hogy Shawn ma indul Portlandbe turnéja első állomására. Hihetetlenül büszke vagyok rá, hogy azt csinálja amit szeret és ennyien szeretik, de a szívem szakad meg, miközben végig nézek rajta útra készen, kezében csomagjaival. 

A repülőtéren állok bátyám és barátom között, miközben épp a telefonáló Andrewre várunk. Gépük lassan felszáll, így lassan meg kell kezdenünk a könnyes búcsút, amit nagyon nem akarok. Ebben a 2 hétben szinte minden napot Shawnnal töltöttem, s már a gondolta is megvisel, hogy nem mellette alszom el vagy épp ébredek fel.

-Vigyázz magadra hugi! -Szorongat meg bátyám, majd anyukánkhoz fordul, aki csak azért jött, hogy haza tudjon fuvarozni. Mondtam, hogy szívesen hazavezetek, de ragaszkodott hozzá, hogy ő is jön legalább így el tud köszönni Britől. Erőltetett mosollyal fordulok barátom felé, aki közeledésemre rögvest széttárja karjait. Ölelésében elveszek, s amint megérzem jellegzetes illatát egy kósza könnycsepp gördül végig arcomon. Nem akartam sírni, de úgy tűnik nincs visszaút. Shawn azonnal észreveszi, hogy megváltozott légzésem, így sokkal erősebben kezd húzni magához, amivel csak olajat önt a tűzre, ugyanis könnyeim záporozni kezdenek.

-Jaj ne sírj már, így nem tudlak itt hagyni! -Nyom apró puszit hajamba, mielőtt eltolna magától. Mélyen a szemembe néz, miközben ujjaival letörli könnyeim. Érintésére immáron őszintén elmosolyodok, hatalmas levegőt vége lépek hátra, hogy kissé meglökhessem mellkasát.

-Menj! Ezennel átadlak a rajongóidnak! -Távolodok tőle el egy kicsit, s bár halkan felkuncog tüstént elkapja derekam, hogy vissza húzhasson magához.

-És a búcsú csókom? -Emeli meg szemöldökét kisfiúsan, ami azonnal felforrósítja szívemet. Vigyorogva hajolok ajkaira, hogy mára és egy kis időre véglegesen elköszönhessek tőle. -Szeretlek. -Dönti homlokát enyémnek, miközben normalizálja légzését.

-Szeretlek. -Nyomok még egy rövid puszit ajkaira, majd ellépek tőle. -Na nyomás!

-Hívlak, ha ott vagyunk! -Hajol vissza még egy búcsú pusziért. Andrew pont ekkor lép vissza mellénk, így tőle is el tudok köszönni és földbe gyökerezett lábakkal figyelem, ahogy eltűnnek a tömegben. Megsemmisülve pislogok feléjük egészen addig míg teljesen elvesztem őket szem elől.

-Gyere drágám induljunk! -Simít végig karomon anya, miközben óvatosan megadja a kezdő lökést számomra. Tényleg szükséges van erre, ugyanis ha nem teszi valószínűleg még percekig merednék magam elé. Szó nélkül sétálunk egészen autónkig, ahol szinte azonnal bevágódok az anyósülésre. Csendben kémlelem az elhaladó fákat és bokrokat. Fejem teljesen üres, a szó szoros értelmében nem gondolok semmire, csak egyszerűen meredten bámulok ki a szélvédőn. Újból anya hangja repít vissza a valóságba, ahogy megkérdezi mit ennék. Csodálkozva pillantok körbe és miután felfogom, hogy épp a Mcdrive-ban állunk összeszedem gondoltaim. Anyu régen mindig ide hozott mikor szomorú voltam. A kedves emlékképre halvány mosoly kúszik arcomra és ugyan ezzel a vigyorral harapok bele az immáron készhez kapott szendvicsembe.

A nap hátralévő része nyugisan telt. Brian lakásából végre haza cuccoltam szülőházamba, mivel semmi kedvem egyedül bolyongani abban sz indokolatlanul nagy házban, meg amúgy is hiányzott a saját szobám és most, hogy Bri elutazott anyu is hazajött a nagyitól.

Szobámban ülök és kedvenc krimi sorozatom sokadik részét pörgetem, mikor kopognak az ajtón. Kíváncsian kiálltok ki, hogy ki az, elvégre anyu nem igazán szokott kopogni. Válaszomra az ajtó lassan kezd kinyílni, s amint elég nagy rés keletkezik az érkező vidáman dugja be rajta fejét. Apukám meglátva önfeledten sikoltok fel és rohanok, hogy nyakába ugorjak. Nagyon közel álltunk mindig is, de munkája végett sokat utazik, így sajnos keveset látom. 

-Szia prücsök! -Ölel szorosan magához, majd óvatosan visszatesz a földre. Lopva anyura pillantok, aki a folyosón állva kezében egy zacskó fagyival türelmesen várakozik. Végül közösen sétálunk vissza a nappaliba, ahol mindegyikünk kézbe vesz egy-egy adag fagyit. Anyu epreset, apu puncsosat én pedig vaníliását. Anno is mindig ezt csináltuk, annyi különbséggel, hogy akkor Brian is itt ült a doboz csokijával. Nem tudom mennyi idő telik el, de már adagom felénél járok és vidáman figyelem apu munkahelyi sztorijait. Őszintén szeretem hallgatni amiket mesél, de most mégis, amint megcsörren telefonom Shawn nevével bocsánatkérően pillantok rá és emelem fülemhez a telefont.

-Szia! -Szólok bele lelkesen.

-Szia! -Csendül fel baritonja, s az óriási zsivaj ellenére is hallom hangján, hogy mosolyog. -Megjöttünk, most megyünk a csomagjainkért. Andrew várj már meg! -Kiállt fel hirtelen, és bár nyilvánvalóan eltartja szájától mobilját így is elég hangosan cseng fülemben. -Szerelmem le kell raknom, hívlak a hotelből! -Darálja egy levegővel, miközben végig észlelem, hogy lohol a menedzsere után. Shawn nagyon béna, szerintem simán eltéved a reptéren, de én így szeretem.

-Oké, oké. -Kuncogok fel. -Vigyázz magadra!

-Vigyázok, szeretlek!

-Szeretlek! -Köszönök el és egyszerű mozdulattal nyomom ki a hívást. Soha nem szerettem azt mondani, a szeretlek helyett, hogy "én is". Az nekem kicsit olyan, mintha csak egyet akarnék érten és amúgy nem is érezném, de most valahogy apukám arcát látva megbánom, hogy kimondtam. Igen apa még nem tudja, hogy Shawn és Én.

-Miss Craigen, nem szeretnél mondani nekem valamit? -Emeli meg szemöldökét, majd tekintetét anyura vezeti, aki csak fagyis doboza mögül kukucskál visszafojtott mosollyal.

-Hát az úgy volt.. -Tűrök fülem mögé zavaromban egy kósza tincset, időhúzásképp, mert fogalmam sincs honnan kezdjem.

-Igen? -Türelmetlenkedik, de mivel még mindig nem tudok megszólalni, elengedően felsóhajt, hátra dől a kanapén és már tudom, hogy az ilyenkor megszokott kérdezz-felelek játékot kezdjük játszani. Ezt csinálta akkor is, mikor bántottak a suliban vagy mikor rossz jegyet kaptam és féltem elmondani.  -Jól bánik veled?

-Igen! -Helyeselek azonnal.

-Mióta tart?

-Két hete.

-Szereted?

-Igen!

-Ismerem?

-Igen!

-Tényleg? -Lepődik meg őszintén, mialatt homlok ráncolva pislog anyu felé, aki csak egyszerűen "rám ne számíts" vállvonással üzen felé. -Ki vele ki az? -Vigyorodik el lelkesen, miközben lábait törökülésbe húzza.

-Shawn. -Bököm ki hirtelen, amivel valóságosan arcon vágom. Apa egy pillanatra ledermed, kis híján még a töltő jel is megjelenik homlokán, végül harmadik próbálkozásra ő is meg tud szólalni.

-Mendes? -Szó nélkül bólintok reakciójára várva. Nem tudom mit fog reagálni, igazából fogalmam sincs. Shawn nyilvánvalóan ismeri apát, aki mindig azt mondta róla, hogy "jó gyerek", de azért ez egy másik szituáció. Kis idő múlva azonban ezerwattos mosoly kúszik arcára, mialatt újból hátra dől a kanapén anyura pillantva. -Na végre!

-Mi? -Szalad ki számon kontrollálatlanul. Rajtam kívül mindenkinek átlátszó volt? Csak én nem vettem észre? Hát ez hihetetlen. Nem hiszem el, hogy ekkora vakegér voltam, de komolyan.