Melletted

Bevezető

Pillanatok. 

Amik nyilalló érzéssel futnak át a tested minden porcikáján. Ahol az összes izomvégződést bejárva jutnak bele a vérkeringésedbe azért, hogy aztán egy erőteljes mozdulattal érkezzenek el a szívedig és ott egy óriási szúrást ejthessenek. Akkorát, ami nem elég nagy ahhoz, hogy leállítsa a dobogását, pedig abban a másodpercben semmi mást nem szeretnél. Már szinte imádkozol érte, hogy bárcsak fizikálisan is szétszakadhatna a szíved, mivel egyszerűen képtelen vagy már a puszta gondolatra is, hogy ezután a pillanat után hogyan tovább. Mert nem lehet az, hogy azzal a kis lyukkal a szívedben éld tovább az életedet. Ugyan ki képes ilyesmire? Van bárki a világon, aki úgy éli az életét, mintha az a lyuk ott sem lenne? Egyáltalán be tudna valaha is gyógyulni? Vagy csak egy gennyes heg válik belőle, ami aztán felemészti belülről az egészet arra várva, hogy majd egyszer történik valami ami begyógyítsa? Mármint úgy igazából? De mi van akkor, ha nem történik. Ha igazából a lyukak ott maradnak és fokozatosan elkezd belőlük kiengedni az összes jó érzés és boldogság, ami addig megtöltötte a szívedet, vagy még rosszabb. Jöhet valami, vagy valaki, aki aztán egy hosszú vágással egybekötve felszakítja a szíved falát. Majd minden addigi fájdalom, ami belülről az évek alatt megtapadt rajta, akárcsak a fekete penész a falakon, kiömlik belőled. Azért, hogy végérvényesen és visszavonhatatlanul elöntsön a sötétség.

Nem hallok semmit. Kábán meredek előre, a hangok tompa visszhangzása olyan, mint valami háttérzaj. Látom, amint könnybelábalt szemekkel beszélnek hozzám, próbálnak megnyugtatni. De erre esélyük sincsen. A mellkasom feszít és a torkomban lévő a gombóc miatt már fulladásközeli állapotba vagyok. Szédülök, a szoba úgy forog körülöttem, mintha vidámparkban lennék, de itt most semmi nem vidám. Hátrálok, nem akarom, hogy a közelembe legyenek. Csak arra tudok gondolni, hogy nem lehet, hogy nem igaz! Ez nem történhetett meg! Itt csak valami borzasztó félreértés történt, ebben egészen biztos vagyok! Érzem, amint elöntik az arcomat a könnyeim. Nincs is okom sírni, hiszen ez nem valóság! Hallom, amint azt mondják, sokkot kaptam és, hogy az ilyen tragikus eseményeknél ez nem meglepő reakció. Nem akarom ezt hallgatni, szóval kitépem magamat a barátnőm kezéből és amilyen gyorsan csak tudok elkezdek futni. Látni akarom Őt! Most azonnal, mert különben nem hiszem el! Torkom szakadtából ordítom a nevét.
Aztán hirtelen minden elsötétül.