Melletted

59. fejezet

Másnap reggel magamtól ébredek, végre az idegesítő ébresztő nélkül. Ahogy kinyitom a szemem megcsapja az arcomat a meleg. A sötétítőfüggönyön át is érződik mekkora ereje van a napnak. Kikelek az ágyból és a szemben lévő székre ledobott szatyrokra nézek, amiket tegnap vásároltunk Lilivel. Kiveszem belőle a fekete, virágos fürdőruhámat és magam elé tartom a tükörnél, ugyanúgy ahogy a plázában is, csak most kicsit más érzéssel tölt el. Jó lesz, Kiara. Ne stresszelj. Minden rendben lesz, összekapod az életedet, nyaralsz egy kicsit. Kikapcsolsz, aztán szépen elmész az egyetemre és új életet kezdessz, magad mögött hagyva a múlttal. Mert az a múlt. Próbálom magamban erősíteni a pozitivitást, de nem annyira egyszerű, mint amennyire tudom, hogy kellene. Mély levegőt veszek és leteszem a bikinit az ágyra, majd a konyhába indulok. A nagyi szokásához lent van. Mikor meglátom elmosolyodom. Az olvasószemüvegében a pult mellett állva olvasgatja az újságot, mellette pedig abban a vicces bögrében lévő kávéja gőzölög.

- Jó reggelt! - köszönök kedvesen és a pult belső részébe veszem az irányt.

- Á! Jó reggelt, lányom! - válaszol finom hangon és leteszi az újságot maga mellé. - Hogy aludtál? - érdeklődik. Azt szeretem a legjobban a kérdéseiben, hogy érezni lehet bennük, hogy igaziak. Nem megjátszott érdeklődés, nem álcázott gúny. Pont ez a baj a családommal, abban nőttem fel, hogy az ő pozitívnak tűnő kérdéseik között vagy hátsó szándék bújt meg, vagy csak szimpla udvariasság. De semmiképpen sem érdekelte őket, úgy ahogy a nagyit.

- Igazából jól. - felelem még magamon is meglepődve. Tényleg jól aludtam ami furcsa, mert az elmúlt időszakban talán ez az első ilyen alkalom. - Na és Te nagyi? - kérdezek vissza lágy hangon, miközben töltök magamnak egy csésze kávét, amire várhatóként kikerekedett szemekkel meredt rám. 

- Kiara, Te kávét iszol? - kérdezi meghökkenve, annyira meglepett, hogy még a kérdésem felett is elsiklik. Felnevetek.

- Igen! - vágom rá egyértelműen. - Úgy döntöttem kipróbálok új dolgokat. - folytatom és megvonom a vállam. 

- Ez egy remek ötlet, de miért pont a kávéra gondoltál? - folytatja a kérdezősködést kissé összezavarodva. Nem akar lebeszélni róla, ezért pozitív megerősítéssel kezdi a mondatot, de még is valahol tudni akarja a hirtelen váltásom okát. Ez érthető.

- Valaki azt mondta nekem, hogy kis lépésekben kell elkezdeni. - húzom fel a szemöldökömet utalás jellegűen, mire elmosolyodik.

- Értem én. - válaszol, majd a kezében lévő bögrére mutat. - Csak nehogy úgy járj, mint én. A kávéfüggőség hamar kialakulhat. - a hangjában vicces gúny hallatszódik, de nem az a bántó féle, hanem az amire az ember nevetéssel reagál.

- Észben tartom. - válaszolok komolyságot színlelve, majd én is elmosolyodom.

Miután megittam a kávémat úgy döntök, kimegyek sétálni egy kicsit a Duna partra. A kavicsos partra nézve elgondolkodom, hogy pár nap múlva már a homokos tenger partot fogom csodálni. Mindig is szerettem víz közelében lenni. Megnyugtat. A hajók hullámokat idéznek elő, amik valahol egy kicsit amolyan tengerszerű hatást keltenek. Szeretem a hullámokat. Ahogy a parton sétálok hirtelen elönt a pánik. Valójában bármikor szembejöhet velem. A sors amúgy is egy kiszámíthatatlan goromba öreg bácsi. Aki fentről rendezgeti a szálakat. Nézi az embereket és úgy dönt, hogy na őket most összesodrom, őket meg szét választom. Minden az Ő kezében van. Szétnézek, végigpásztázom a környéket a szememmel, mint akit üldöznek. Üldöz is, a múltam. Mert Alex már csak a múlt. Megnyugodva tudom el magamban, hogy csak paranoiás vagyok és biztosra veszem, hogy még csak a közelben sincs. Ahogy csöndesen a gondolataimba mélyedve sétálok tovább a jövőről, az egyetemről és arról, hogy új embereket ismer majd meg, egyszer csak egy ismerős hang üti meg a fülemet.