Melletted

28. fejezet

- Na elég lesz mostmár? - Alex pillantása szinte éget a felindultságtól. A hangja szokásosan kimért. Nyilván az ordibálásomra lett figyelmes és ezért jelent meg újra.

- Te meg megint hol voltál? - kérem őt is számon.

- Ma mindenkivel össze szeretnél veszni Kiara? - a hangjában ugyanazt a kimértséget érzem némi aggodalommal társítva amit leplezni próbál.- Jó, legyen! Gyere oktass ki még hazaviszlek.

- Engedj. - megint kirántom a karom a kezéből és megpróbálok elindulni, de utánam nyúl és egy hirtelen mozdulattal felemel és a vállára dob mint a filmekben. - Eressz már el te idióta! - kiabálom, miközben a vállát és a hátát ütlegelem, de mit sem érek el vele mert velem együtt elindul. A mozgásától még jobban hányingerem támad. Félek attól, hogy ha nem enged el a végén az összes bor amit megittam távozni akar majd belőlem egyenest rá a ruhájára. Lehet meg is érdemelné.

- Hazaviszlek. Kész! Nem érdekel az ellentmondásod! - túl nyugodt, ahhoz képest hogy kiabálva ütöm továbbra is a hátát. Kikerülve a tömeget a fák szélén sétál végig velem egyenesen az autójához ahol letesz mellé és kinyitja az anyós ülést. - Ne merészelj a kocsimba hányni, hallod? - forgatja a szemeit majd betessékel én pedig bűnbánó tekintettel ülök be az ülésre, mint a azok a kis gyerekek akiket jó alaposan leszidtak. Nem értem miért hallgatok rá, de olyan tekintélyt parancsolóvá vált, hogy valamiért eltűnt belőlem a nagyszájú és már nem merek ellenszegülni.
Az út nagy részében egymáshoz sem szólunk. Alex merev tekintettel nézi az utat, én pedig sértődötten ülök mellette. A kezembe nyomott egy nagy flakon ásványvizet aminek a felét már megittam.

- Ez most kicsoda is? A gondoskodó Alex? - szakítom meg a csendet a cinizmusommal.
- Nincs olyan, hogy gondoskodó Alex, meg védelmező Alex. Csak én vagyok Kiara. - válaszol, de a tekintetét le se veszi az útról. Úgy érzem kezdek jobban lenni, a hányingerem is elmúlt és már a világ sem forog annyira körülöttem.

- És te milyen is vagy? - kérdezem, mire egy mosolyt kapok csak válasznak. De végre rám néz, nem az útra, és az a tekintet, meg az a sármos mosoly olyan, hogy a szívem is hevesebben kezd verni tőle. - Alex, mondd. Mik vagyunk mi egymásnak? - bukik ki belőlem. Meglepődik, elkapja a fejét vissza az útra, látom nem számított erre a kérdésre. Pár pillanatig nem is válaszol, csak én próbálom kivenni mit is gondolhat, aztán egyszer csak elrántja a kormányt, oldalra húzódik és leállítja a motort. Majd egy hirtelen mozdulattal megfogja derekamat és egy lendületteljes mozdulattal magára húz. Megcsókol, de olyan vadul, hogy a lábaim beleremegnek. Felnyögöm a nevét, ami látszólag mégjobban tetszik neki, mert ezután leveszi a pólómat és félretúrja a tincseimet. Lassú mozdulatokkal csókolja végig a nyakamat, majd a hajamba túr és lágyan a fülembe súgja: " Mi vagyunk együtt, a minden" Ez mégis mit jelentsen? Mi az, hogy minden vagyunk? Ez értelmezhetetlen. És még én vagyok a részeg? A gondolatok elárasszák a fejemet, de szavak nem jönnek ki belőlem, mivel Alex olyam hevesen tapad a számra, hogy esélyem sem lenne válaszolni. De úgy döntök inkább nem is akarok most mást, csak élvezni ezt a csodálatos pillanatot.
- Nem lehet Kiara. - szakítja félbe a csókokat és visszarak az anyósülésre. Kérdő pillantással és hatalmas döbbenettel nézek rá miközben beindítja a motort újra. - Részeg vagy! Így nem lehet! - folytatja majd elindulunk és velem újra elkezd forogni a világ.