Melletted

53. fejezet

- Miért csinálod ezt? - csattanok most én rá, amitől láthatóan megdöbben. Valamit mormog az orra alatt, de semmit nem értek belőle. Letörlöm a könnyeimet. - Miért jó ez? Tényleg ennyire nem érdekel, hogy bántasz? 

- Nem veszed észre, hogy én ilyen vagyok? - kiállt ő is felém. Látom, hogy a könnyeivel küzd, akárcsak az előbb én. 

- Szerintem ezt nem most kellene megbeszélnetek. - szól közbe Boldi, de Alex rámordul.

- Ne szólj bele, jó? 

Boldi felteszi a kezeit és kisétál a szobából.
- Miért zavartad el? Ő is csak jót akar neked! - förmedek újra rá.

- Elegem van már abból, hogy mindenki nekem akar jót, meg jobban tud mindent! - folytatja továbbra is ideges hangon, miközben feszülten beletúr a hajába. 

- Nem is ismerek rád! - vágom hozzá döbbenten. Tényleg alig volt benne bármi ismerős. Olyan mintha kicserélték volna egy érzéketlen, undok alakra akit semmi és senki nem érdekel. Nyomát sem látom annak az Alexnek akibe beleszerettem.

- Akkor ébresztő, Kiara! - lép felém. - Ez volnék én! 

- Jaj elég már ebből a színjátékból! - kiáltok rá hangosan, amivel magamat is meglepem. Úgy látszik sikerült ismét a legrosszabbat kihozni belőlem. Dühös vagyok, borzasztóan és haragszom rá! Haragszom amiért ilyen velem. Amiért a legerősebb fájdalmat okozta és még csak nem is érdekli, kimondhatatlanul haragszom rá! - Te nem ilyen vagy! - folytatom ugyanolyan hangerővel.

- Istenem, te tényleg nem állsz le? - kiállt vissza. - Mit kell még tennem, hogy eltűnj végre?

- Tényleg ezt szeretnéd? - ordítok rá, a hangom tele van fájdalommal. A könnyeimtől már homályosan látok. Nézem Őt, akit úgy érzem a világon mindennél jobban szeretek és hallgatom amint elzavar. Ahogy egyszerűen és könnyed hangon közli, hogy tűnjek el. Felemészt a tekintete, azok a szemei amik eddig csillogva ragyogtak mikor rám nézett. Most pedig, ürességet látok bennük. Tompaságot és semlegességet. Sem életnek, sem érzéseknek nem látszódik még csak a jele sem. Olyan hangosan kiabálunk egymással, hogy csodálom azt, hogy a szomszédok nem jönnek át a hangzavarra. 

- Igen! - feleli könyörtelenül és határozottan, majd elkapja a tekintetét. 

- Legyen. - válaszolom ugyanolyan hanglejtéssel. - Elmegyek. 

- Végre! - folytatja felszabadultan, amivel még egy kést szúr a szívembe.

- Nézz rám! - egy indulatos mozdulattal felé lépek és a fejét magam felé fordítom, Ő pedig nem áll ellen. - Mikor majd reggel felébredsz, szédülve a másnaposságtól és eszedbe jut mekkora idióta voltál, ne keress! Ne hívj, ne írj és ne is jelenj meg. Mikor a lelki ismeretfurdalás gyötörni fog és borzasztó embernek fogod érezni magad, tudd ezennel végleg elveszítettél. - határozottan a szemébe nézve mondom ki a szavakat. Nagyot nyel, most először látok a szemében valamit. Talán felismerést. Mély levegőt veszek és a lehető leggyorsabb mozdulatokkal lépek ki a szoba ajtaján és bezárom magam mögött, miközben rá sem nézek. A bejárati ajtó felé indulok, ahol egy pillanatra megállok, Boldira nézek aki az ajtónak támaszkodva áll. Megvonom a vállam és letörlöm a könnyeimet. 

- Rossz döntés volt, hogy ide hívtalak. - szólal meg bűnbánó hangon, miközben ellép az ajtótól. 

- Nem. - húzom mosolyra a számat. - Az volt rossz döntés, hogy hittem neki. 

- Ugye tudod, hogy megfogja bánni ezt az egészet? - próbálja menteni a menthetőt.

- Nem számít. Már nem. - kinyitom az ajtót, de mielőtt kilépnék rajta még Boldira nézek. - Kérnék valamit.

- Mondd. - feleli bizonytalanul.

- Ne hagyd neki, hogy megkeressen. - meglepődik a szavaimat hallva, de mielőtt bármit is mondhatna folytatom. - Alex önpusztítása engem is leránt úgy érzem. Én pedig nem szeretnék vele együtt elsüllyedni. Minden alkalommal, amikor gondolt egyet és felszívódott, meghalt bennem valami, amit aztán újra életre keltett mikor megjelent. Viszont az akit most láttam... - ismét érzem, amint a könnyek elöntik a szememet. Boldi tekintete szomorú és egyben megértő is. - Az nem ugyanaz az ember, mint akibe beleszerettem. Amiket mondott... Úgy érzem végleg megölt bennem valamit. Tudom, hogy részeg és, hogy holnap felébred és utálni fogja magát azok miatt amiket mondott. De nekem ez nem megy, tovább nem. - szipogom.

- Ez az én hibám. - túr bele a hajába. - Nem kellett volna ide hívjalak, de azt hittem majd te jobb belátására tudod bírni.

- Hát. Úgy néz ki ez nem sikerült. - nevetem el magam gúnyosan miközben megdörzsölöm a szemeimet, amik a sírástól már fájnak. 

- Biztos ezt szeretnéd? - a hangja kételkedő és kedves is egyben. 

- Igen. Tudod, én nemsokára felvételizek. Portfóliót kell készítenem és rengeteget készülnöm, ami nem megy úgy, ha mellette Alex kirohanásaira és hangulatingadozásaira kell koncentrálnom. Mindent feladtam miatta. Mikor megismertem, onnantól semmi más nem számított csak ő. Azt érzem, most már ideje ismét a céljaimra fókuszálni.

- Megértelek, Kiara. De ismerem őt milyen, sosem ivott, így valószínűleg a veszekedésetek miatt jutott el erre a pontra. Nem mentegetni akarom, de szeret téged, ezt tudnod kell. Bármit is mondd, bárhogy is menekül előle, akkor is így van. - tudom ezt azért mondja, hogy könnyebben enyhüljek meg, de most úgy érzem ideje egy hatalmas kőfalat felállítani közém és Alex közé. A jövőm és az életem érdekében. Vannak emberek, akiket bármennyire is szeretünk, nem tesz jót ha az életünk részesei. Ezért bármennyire is nehéz, el kell őket engedni. 

- Megígéred? - próbálok kitérni és újra megkérem őt arra, hogy segítsen, mert tudom holnap az első dolga az lenne, hogy megkeres. 

- Nem kérhetsz tőlem ilyet, Kiara. - szinte suttog.

- Kérlek! -kérlelem tovább, mert tudom nem bírnék ellenállni annak, ha Alex szemtől szemben kérne bocsánatot. 

- Elmondom neki holnap, hogy ezt kérted. - szomorúság érződik a hangjából miközben ismét beletúr a hajába. Észrevettem, hogy ha frusztrált akkor csinálja ezt a mozdulatot, akár csak Alex.

- Köszönöm! - mély levegőt veszek, majd becsukom magam mögött az ajtót.