Melletted

50. fejezet

A nap hátralévő részében mindenki boldog. Mindenki, kivéve engem és Alexet, aki kellemetlenül fészkelődik a székében, miközben többször próbál a kezemhez érni, de én minden alkalommal elveszem azt.

- Mi ez az egész, Alex? - kérdezem halkan felé fordulva, mire ő csak maga elé bámul meredten. Rám sem néz, úgy szólal meg.

- Kiara, nyugodj meg. Nem itt kell ezt megbeszélnünk.

- Jól van. Akkor gyere velem. - fogom meg a kezét és húzom el őt az asztaltól, ami szerencsére a nagyin kívül senkinek nem tűnik fel, mert mindenki annyira el van foglalva Liliékkel. A bejárati ajtó felé indulunk, ahol már nem láthatnak minket.

- Szóval? - kérdezem feszülten.

- Mi szóval? - feleli ugyancsak hasonló stílusban. - Mit vársz tőlem?

- Hogy mit várok tőled? Hallod te egyáltalán magadat? - csattanok rá, de aztán próbálom visszafogni a hangomat, hogy ne kelthessünk feltűnést. - Mi ez az egész? Igaz amiket mondtál, tényleg elmész Győrbe egyetemre? - tapadok neki, mire elfordítja a fejét. - Nézz már rám! - fordítom magam felé.

- Nem igaz! - a hangja erélyes és magabiztos, amire kicsit meglepődök.

- Szóval nem mész Győrbe? - kérdezgetem tovább.

- Nem, Kiara. Nem megyek. - folytatja, de megint elfordítja a tekintetét. Képtelenség eldönteni igazat mond, vagy csak próbálja oldani a feszültséget.

- Mondd, hihetek neked? - kezdek kétségbeesni. Próbálom a figyelmét ismét magam felé irányítani.

- Igen! - a hangja kimért és távolságtartó a viselkedése.

- Akkor mi volt ez az egész? - érzem, amint könnyek gyűlnek a szemembe, mert nem tudom eldönteni hihetek-e neki.

- Mit kellett volna mondanom? Azt hogy nem megyek egyetemre és csak egy senki vagyok, akinek a szüleid valójában tartanak? - kissé megemeli a hangját, amitől a könnyek egyre erőteljesebben kezdenek csurogni az arcomon.

- Nem vagy egy senki! Miért tartod magad annak? - lágyabban beszélek, mert félek attól ez a beszélgetés rossz irányba halad.

- Nézz már rám! Nem vagyok ide való! A nővéred férjhez megy egy jómódú orvoshoz. Az anyádék szinte levegőnek tekintettek egész nap. Egyedül a nagymamád volt az, aki beszélt hozzám. Tudod milyen érzés ennyire megsemmisülve érezni magadat? - gúnyos és sértődött, sőt kissé indulatos is és figyelembe sem veszi, hogy patatokba hullik a könny a szememből. - Hogyan is tudhatnád... - folytatja kimérten.

- Most pont úgy beszélsz, mint anyám... - kezdek dühössé válni. Nem számítottam ilyen jellegű reakcióra, sőt erre az egész beszélgetésre sem, már ha ezt egyáltalán annak lehet nevezni.

- Mi mást is gondolhatnék? Szétnézek és azt látom két külön világ vagyunk! - észreveszem, ahogy csillogni kezd a szeme. Vagy hallucinálok a stressztől, vagy valóban könnyek gyűlnek a szemében, akárcsak nekem.

- Akkor mire vársz még? Miért vagy velem, ha ennyire elítélsz? - egyre hangosabban tapadok neki.

- Nem ítéllek el. Csak azt mondom, mások vagyunk. - most én nevetem el magam gúnyosan.

- Mások? Eddig nem voltunk mások?

- Nem tudom... - bizonytalan, ide-oda nézelődik. Nem tud huzamosabb ideig a szemembe nézni, mert erősnek akarja mutatni magát, de most nem sikerül neki.

- Gyerünk, Alex! Válaszolj! Eddig nem érezted ezt? - egyre dühösebb vagyok, képtelenség visszatartani az indulataimat.

- Kiara, nyugodj meg. - próbál hozzám érni, de elrántom a kezemet.

- Nem! Válaszolj! - csattanok rá, mire zavartan néz befelé, hogy megjelenik-e valaki a hangzavarra.

- Persze, hogy éreztem! Szerinted miért nem akartam eljönni? Tudom milyen a családod, tudom, hogy nem ilyen embert képzeltek el melléd, mint én vagyok. Legyél őszinte magadhoz. Mondd te tényleg látsz velem közös jövőt? - a hangjában kétségeket érzek, tanácstalanságot és haragot. Mintha rám haragudna a történtek miatt. Fájnak a mondatai. Nagyon... És csak arra tudok gondolni, fölösleges ez a vitatkozás, ha ő ennyire elkönyvelte ezt az egészet magában. Goromba és dühös, akárcsak én. A szavai által a felgyülemlett érzéseim bombaként robbannak ki belőlem és nem gondolom át a szavaimat.

- Miért, te nem? - a kérdésem fájdalommal van tele.

- Hogyan is láthatnék? Olyan, mintha egy hatalmas folyó választana el minket. Úszhatnék, evezhetnék, de idővel úgyis be fulladnék.

- Csak félsz! - förmedek rá, mire megcsóválja a fejét. - Félsz az érzelmeidtől! - folytatom.

- Milyen érzelmek? Nézz már ránk. Ez a jövőnk. Azon veszekedünk, hogy mennyire máshogy látjuk a dolgokat! - két oldalra kinyújtja a karjait, mintha bemutatna valamit.

- Ha ezt gondolod, akkor miért vagy még itt? Sőt miért vagy egyáltalán velem? Mi értelme akkor ennek az egésznek ha csak ennyit látsz? - a hangom már szinte kiabálásnak minősül és biztos vagyok benne, hogy ez bentre is hallatszik.

- Nem érted? Lemegy a nyár és te egyetemre mész. A szüleid se fognak soha leállni, minden pillanattal jobban fogják sulykolni beléd, hogy nem vagyok elég jó neked. Addig még te magad is el nem hiszed... - próbálja visszafogni az indulatait.

- Majd szembe megyek velük, hogy ez ne történhessen meg! - folytatom kétségbeesetten.

- Látod. Te sem vagy biztos, abban, hogy ez nem történne meg. - amint kimondja a szavakat kétségbeesésemben lökök rajta egyet, aminek következtében két lépést hátrál.

- Akkor menj! Ha valójában ezt gondolod, akkor indulj! Ne várd meg a nyár végét! - kiálltok rá.

- Ezt szeretnéd? - kérdez vissza, majd újra közelebb lép.

- Igen! - lökök újra rajta egyet, miközben már homályosan látok a könnyeimtől. - Mi értelme ennek az egésznek, ha te ennyire máshogy látod a dolgokat?

- Kiara, kérlek. Ne csináld ezt. - kérlel, a hangja megváltozik és most ő az, aki kétségbeesett.

- Mit ne csináljak, Alex? Olyan vagy, mint az időjárás, képtelenség téged követni! Most is, egyik pillanatban elítélsz, a másikban meg szinte sírva kérlelsz.. - csattanok újra rá.

- Elmegyek. - szólal meg a könnyeivel küszködve.

- Ez az! Menj csak! Vissza se gyere! - kiálltok rá, miközben sarkon fordul. Nem válaszol, nem fordul meg. - Ha elmész, akkor vége! Hallod? - csúszik ki a számból, miközben utána kiálltok. Egy pillanatra megtorpan, de továbbra sem néz hátra. Tudom, nem számított arra, hogy ezt mondom. Sőt én sem számítottam rá. Nem akartam ezt mondani és abban reménykedem, hogy ettől visszanéz. Hogy azt mondja, nem szeretné, hogy így legyen. De ehelyett lassú mozdulatokkal újra elindul. Fokozatosan távolodik, én pedig szó nélkül nézem végig, a könnyeimmel küzdve.