Melletted

41. fejezet

Alex viszonylag gyorsan érkezik meg anyámékhoz. A kapu előtti feljárón áll meg a terepjárójával, aminek a hangjára anyám felfigyel. 

- Most mennem kell. - szólalok meg, mire anyám látványosan néz ki az ablakon. A tekintete látszólag Alexre szegeződik majd ismét rám. Döbbent arckifejezése semmiképp nem jelenthez jót és én nem akarom megvárni az újabb botrányt, így sietős léptekkel indulok az ajtó irányába, mikor meghallom a háttérből anyám leereszkedő hangját.

- Ez volna a te nagy szerelmed? - érces hangján érezhető a megvetés. Várom, hogy apa közbeszóljon, vagy megkérje, hogy ne fojtassa, de ez nem történik meg. 

- Igen. - felelem, de hátra sem nézek hanem lendületesen kisétálok az ajtón. Kifele menet érzem, anyám figyelmét az ablakból, de próbálok nem törődni vele. Amint meglátom Alex mosolyát a nyugalom áraszt el és a megkönnyebbülés, hogy sikeresen elszabadultam.

- Épp időben. - szólok neki, aki megrázza a fejét. 

- Neked is szia. - válaszolja mosolyogva majd átsétál az autó másik oldalára és udvariasan kinyitja nekem az ajtót, amin egy pillanatra még én is meglepődök.

- Annyira örülök, hogy látlak! - felelem, majd beszállok az autóba.

Az út során kérdezget, mi volt anyáméknál, én pedig nagyvonalakban felvázolom neki a történteket. Mély sóhajtással jelzi, hogy nem tetszenek neki a szavaim.

- Biztos jó ötlet ez? - kérdezi kételkedve. - Mármint ott lennem a ballagáson... - a bizonytalanság kiütközik a hangjából és egy pillanatra én is megijedek, hogy visszakozni fog anyámék miatt. 

- Tudom, nem fest túl jól a helyzet. - kezdek bele aggodalmasan, miközben a kezemet a kezére helyezem, amit a sebességváltón pihentet. - De kérlek, ott kell lenned! Apám hangjában éreztem némi megértést, és reményeim szerint ő képes lesz hatni anyámra az esetleges kirohanásai elkerülése érdekében. - hadarom tovább mire egy újabb nagyobb levegővétellel reagál. Válaszra várok, de pár pillanatig nem kapok különösebb reakciót, ami még inkább fokozza az aggályaimat így tovább folytatom a győzködést. - Nem lesz olyan vészes. Most én kérem, hogy bízz bennem! - a visszavágó taktikámra elmosolyodik. Nem sűrűn szoktam én ellene fordítani a szavait, de úgy gondolom talán kezdem átvenni a stílusát. Bár ha ez valóban így lenne, az talán nem minden esetben válna a hasznomra. 

- Megígértem, szóval ott leszek. - feleli bizonytalanul, ami tőle nem megszokott, mivel alapvetően a határozottságot sugározza magából. Tudom nem repes az ötletért, de nélküle biztosan nem bírnám ki a délutánt. 

- Köszönöm! Köszönöm! - felelem örömködve.

- És, mire számíthatok? - teszi fel a kérdést, ami engem is elgondolkodtat. A szüleim reakciói előreláthatólag kiismerhetetlenek így nem tudom, hogy érdemleges válasszal tudok-e szolgálni.

- Gondolom kérdéseket fognak feltenni, mivel foglalkozol, melyik egyetemre mész stb. - a szavaim hallatára átröppen a gondolat a fejemben, hogy erről még sosem volt szó. - Tényleg! Szeretnél egyáltalán egyetemre menni? Nem emlékszem rá, hogy beszéltünk-e arról, hogy beadtad valahova a jelentkezésedet. - folytatom miközben előrébb hajolok a székbe, hogy jobban lássam a reakcióit. Alex elveszi a kezét a váltóról és beletúr a hajába. Mivel ezt a cselekvést nem sűrűn szokta csinálni és a tekintete is megváltozik, rossz érzést kelt bennem. Vajon miért nem volt még erről sosem szó? Hogyan is siklottam el a kérdés felett, mikor én annyit foglalkozom az egyetem gondolatával. 

- Számít ez most? - próbál kitérni a kérdésem alól, de amit most biztos nem hagyok. Egyre inkább erősödik bennem az aggodalom és zavar az is, hogy nem akar válaszolni a kérdésemre.  

- Igen, mivel ez is felmerülhet témának. - felelem kissé erőszakosabban.

- Ha felmerül, akkor válaszolok rá. - folytatja gorombán, amivel csak még jobban feldühít.

- Alex, miről van szó? - a hangom egyre feszültebb. Érzem amint a levegő is megváltozik közöttünk és a nyugalom eltűnik. 

- Azért nem beszéltem eddig róla, mert nincs miről. Én nem akarok egyetemre menni. Azt hittem ez elég nyilvánvaló. Nem vagyok a tanulás példaképe, ha nem vetted volna eddig észre. - ismét felveszi azt az arrogáns stílusát, amivel a világból is kitudna kergetni. Megdörzsölöm az arcomat. Rosszabbra számítottam, már az is lepörgött a gondolataimban egy pillanatra, hogy az ország másik végébe jelentkezett és azért nem meri elmondani, mert elköltözik. 

- Ez lenne a nagy titok? Nem akarsz egyetemre menni? - a hangom kissé megnyugvó de mégis leereszkedő. 

- Igen, ez! - feleli, a már tőle megszokott határozottságával. - összehunyorított szemekkel nézek rá. Nem tudom eldönteni, igazat mond-e. Valami belső hang azt súgja bennem, hogy nem őszinte, de ezt próbálom elhessegetni és bízni benne. Az, hogy nem megy egyetemre nem olyan borzasztó, mintha el akarna menni másik városba. Azt már nehezebben tudnám elfogadni. Én közel leszek, a képzőművészeti nincs olyan messze. Bár felmerült bennem a kollégium gondolata is, de most a nagyinál jól érzem magam. Ettől függetlenül én sem zártam ki ezt az opciót és végtére is én sem osztottam meg vele, hogy lehetségesnek tartom, hogy kollégista leszek. Nem gondolom, hogy különösebben zavarná, de azért tartok kicsit attól, hogy összetűzés alakulhatna ki köztünk e-miatt és most olyan jól megvagyunk, hogy ezt nem merem bekockáztatni. Lehet benne is hasonló érzések zajlanak le és van valami titkolni valója. Nem ítélkezhetek, hisz minden jel arra mutat, hogy sajnálatosan nekem is van. Bár nem szívesen titkolózom előtte, de még nem döntöttem el biztosan mit szeretnék nem hozom fel a témát. 

- Rendben. - felelem végül beleegyezően. - Ezt el tudom fogadni. Bár a szüleim biztos nem lesznek oda érte, de majd kitalálunk akkor valamit. - zárom le a beszélgetést, aminek szemmel láthatóan örül, ettől is kisebb aggódás fut át rajtam, de inkább nem firtatom tovább a témát.
Az út további részében a rádiót hallgatjuk, bár nem utazunk túl sokáig. Amint megérkezünk Alex kipattan a kocsiból és már nem nyitja ki nekem az ajtót. Nem mintha elvárnám tőle. A járda szélén parkolt le és mellettünk egy hatalmas garázs sor helyezkedik el. Kiszállok az autóból és Alex mellé sétálok, aki mozdulatlanul áll, a szeme elé helyezett kezével, amivel a napot takarja el. Kissé én is hunyorgok. 

- Most mire várunk? - kérdezem végül türelmetlenkedve, amire kérdő pillantással reagál.
A garázsoknál egy férfit látok megjelenni. Felénk veszi az irányt, arca meglepett de örömteli. A kezein munkás kesztyűk vannak, amiket mielőtt teljesen odaérne hozzánk gyors mozdulatokkal levesz és a farzsebébe tűri. 

- Ez ám a meglepetés. - szólal meg majd egy nagy mosollyal kezet fog Alexel üdvözlés gyanánt. Ezután pedig felém nyújtja kezeit, az arcán valódi öröm látszik, viszont abban is biztos vagyok, hogy ezt a találkozást csak nekem jelentette be Alex, neki nem. - Biztos te vagy Kiara! - szól hozzám. A hangja kedves. - Boldi vagyok, sokat hallottam már rólad! - folytatja majd nevetve megfogja Alex vállát. Rá pillantok, ha nem ismerném azt mondanám zavarba jött, erre a kijelentésre. 

- Örülök, hogy megismerhetlek! - felelem, majd hasonló kedvességgel kezet rázok vele.

- Gondoltam megmutatom neki hol dolgozunk. - szólal meg Alex.

- Ezt nagyon jól tetted! - válaszol Boldi, majd felénk int, hogy kövessük őt. Ahogy hátat fordít kérdő pillantást vetek Alexre, de ő csak megvonja a vállát mosolyogva. Én úgy gondoltam, hogy ez a találkozás nem meglepetés lesz.