Melletted

35. fejezet

A pillanat csodálatos megélésében fekszünk egymás mellett a pokrócon. Alex is a deszkákat nézi, mintha csillagos égbolt lenne. Egy ideig a nyugalom áraszt el mikor a fejem a mellkasára hajtom. Alex a kezével a hátamat simogatja. Már majdnem elalszom mikor megszólal.

- Van egy ötletem! - a hangja izgatott, az arcán lévő mosoly is ezt mutatja. Felemelem a fejem és kérdő pillantást vetek rá. - Gyere, elviszlek valahova! - felpattan a pokrócról, majd egy hirtelen mozdulattal felhúz engem is és belebújik a pólójába. Még időt se hagy feldolgozni a hírtelen váltást. Előbb még nyugodtan feküdtünk a pokrócon, szinte majdnem elaludtam, most pedig siettet. Kicsit zavar, hogy azt se mondja el hová. - Gyere, Kiara. Igyekezzünk. - folytatja miközben a jobb kezén lévő órájára pillant. Úgy csinál mintha késésben lennénk valahonnan. Belebújok a pólómba, de Alex már azóta le is ért a faházból.

- Elárulnád mégis hova a fenébe sietünk ennyire? - szólok le hozzá még fentről, miközben becsukom magam fölött a deszkákból készült ajtót és lemászok a lépcsőn.

- Majd meglátod. - válaszol egy sunyi mosollyal a szája szélén. - Az én kocsimmal megyünk.

Körülbelül fél órát utazunk az autóban. Alex végig mosolyogva vezetett, de akárhogy kérdezgettem hova tartunk, semmit sem árult el ami részben felbosszantott, másrészről pedig izgatottá tett. Nem tudok lépést tartani vele néha úgy érzem.

Mikor leállítja a motort akaratomon kívül is elnevetem magam. Konkrétan a semmi közepén álltunk meg. Bár a táj gyönyörű, de csak hegyeket látok, fákat és azokon túl talán messzebb egy rétet, de ebben nem vagyok teljesen biztos. Se ház, se bármi jele annak, hogy itt akármit is lehetne csinálni.

- Nem értem miért jöttünk ide, itt nincs semmi. - felelem kissé zavartan, de Alex csak mosolyog.

- Gyere, erre megyünk. - válaszol, majd gyors léptekkel elindul a hegyek irányába. Tudom, hogy nincs más választásom, muszáj követnem így megpróbálom tartani vele a lépést.

A hosszabb sétálástól kissé szomjassá válok és érzem, hogy a türelmem is kezd fogyni, mivel még mindig gyalogolunk de választ nem kapok rá miért.
- Legalább azt mondd meg, meddig megyünk még? - kérdezem kissé kimerülten, de az arckifejezése mosolyt csal az arcomra.

- Türelem Kiara, már mindjárt ott vagyunk. - de hol? Mégis hova a fenébe megyünk? Magamnak teszem fel a kérdéseket, mert felesleges hangosan is kimondanom őket. Aztán egy hosszabb emelkedőn felérve az a csodálatos rét fogad, amit a kocsitól nagyjából látni lehetett. Velünk szemben egy gyönyörű istálló van, és amint közelebb érek megpillantom a szabadon engedett lovakat is. Szelídek, barátságosak és szabadok.

Kis csikók szaladgáltak amint beérünk az istállóhoz, viszont megpillantottam elkülönítve egy nagy fekete lovat. Vadnak tűnt.

- Ne nyúlj be, megharap. Viharnak hívják. Én vagyok az egyetlen akit elfogad. Még apámat is felrúgta egyszer. - amint kimondja a kezét beemeli a kerítésen, a ló pedig belehajtja a fejét a tenyerébe. Látszólagosan megbíznak egymásban. Alex elmesélt nekem egy történetet miközben Vihart nézte. Meglep az őszintesége és az, hogy újra a családjáról beszél. Ráadásul magától.

A történet arról szólt, hogy mikor kicsi volt, az apjával idejártak miután a nagyapja meghalt. Rájuk hagyta a lovakat aminek az apja kicsit sem örült, sőt nyűgnek tekintette, így minden alkalommal elhozta magával Alexet és néha az unokabátyját Boldit is. Jó módja volt ez a lefoglalásuknak, még ő bement a legközelebbi kocsmába.
  A nagypapája nagyon sokat foglalkozott a lovakkal, szerette őket. De volt egy ló aki senkire sem hallgatott, onnantól hogy a nagyapjához került öntörvényűen viselkedett és sehogy sem lehetett vele kapcsolatba kerülni, nem viselt el senkit és senkinek nem engedte, hogy felszálljon rá. Ha a nagyapja közeledett felé ideges lett és támadta, rúgott, harapott, így elzárta és csak etetni itatni közelítette meg, ekkor Alex 12 éves volt. Az öreg próbált neki időt adni, de a ló hetek és hónapok múlva is ugyanúgy viselkedett. Hiába látta, hogy napról napra az foglalkozik vele és eteti. Azt is figyelte minden nap amint kilovagol a többi lóval, de akkor sem engedte, hogy megközelítse. Fél év elteltével jutottak csak el arra a pontra, hogy azt megengedte, hogy az orrát megsimítsa, de ennyi, semmi többet. Aztán a nagypapája meghalt szívinfarktusban, az apja pedig nem akart velük sokat foglalkozni így megbízott valakit aki pénzért törődik velük.

Egyszer egy nyáron, mikor Alexet az istállónál hagyta az apja akárcsak máskor is, hirtelen a semmiből elfeketedett az ég és hatalmas széllökések jöttek. Olyan nagyok, hogy a csaknem 12 éves kisfiút majdnem fellökték. Elkezdett szakadni az eső és Alex pedig az erős szél miatt nem tudott kimenni az istállóból. A lovak megvadultak, a lecek mozogtak és Vihar bizony annyira megijedt, hogy felágaskodott és átszakította a kerítést, majd szembetalálta magát Alexel, aki ijedtében elkezdett szaladni, kifele a szakadó, ömlő esőbe.