Melletted

18. fejezet

Hétfőn az iskolába érve várom, hogy megpillantsam Alexet, a történtek után jó lenne beszélni vele, de nem találom sehol. Az emberek rám se hederítenek, úgy tűnik igazam lett és híre ment Nimród és Alex ügyének, így újra az a valaki lettem, akire nem érdemes figyelni. Ennek valahol örülök. Viszont tényleg jó lenne beszélni vele. Betti sem tud róla semmit. Megkértem kérdezzen rá Zsombornál, de nem akar vele beszélni, így rám hárul ez a dolog, bár kellemetlen mivel Nimród jó barátja. Meglátom őket az ebédlőnél a szekrényeknek támaszkodva. Nimród orra lila, látszik a sérülése, sőt talán még csúnyább is mint volt. Jesszus remélem nem tört el az orra. Lenyelem a büszkeségemet és odasétálok hozzájuk kedvesen köszönve, de a viszonzás helyett inkább lesújtó pillantásokat kapok.

- Mit akarsz? - kérdezi Nimród flegmán. - Jöttél nevetni? - nevetni? Már miért is nevetnék?

- Nem, dehogy. Zsombor tudnál jönni egy kicsit? - kérdezem tőle miközben odébb pillantok a tekintetemmel.

- Mondd mit szeretnél? - kérdezi, miközben arrébb sétál velem.

- Nem láttad Alexet?

- A buli óta nem. - válaszol elgondolkodva.

- Nem is beszéltetek azóta? - faggatózok tovább reménykedve hátha tud bármilyen információt adni róla.

- Nem, de különben is ha ennyire érdekel miért nem hívod fel? Miért rajtam keresztül próbálsz megtudni dolgokat? Jézusom Kiara, nőj már fel és döntsd el mit akarsz! - hurrogott le bunkó módra majd visszasétált a barátaihoz. Ettől sem lettem okosabb...
A tanulásra kellene koncentrálnom, pláne azért, mert anyám elintézte, hogy szerdán újra írhassam a vizsgámat. Kaptam egy új lehetőséget, egy esélyt, hogy helyrehozhassam az eddigi baklövéseimet, amik nagyrészt Alex miatt alakultak ki. De Alex úgy sincs már az életemben ezek szerint, valószínűleg Ő is érzi ez így nem helyes. Eltűnt és szemmel láthatóan neki is így a jó, én pedig lerendezem magamban, hogy valószínűleg nekem is így lesz a legjobb bármennyire is rossz érzés, hogy nem tudom merre jár.  Már a bosszúállástól is teljesen elment a kedvem a buliban történtek miatt. Talán kicsit elégtétel is volt a lelkemnek, hogy láttam mennyire feldúlja ha csúnyán beszélnek velem, ebből azt lehetne levonni, hogy tényleg érdeklem. Nem számit az egész! Legalább újra foglalkozhatok azokkal a dolgokkal amikkel az eddigi életem során is foglalkoztam, mondjuk a jegyeimmel, mert bár jogi egyetemre nem szeretnék menni, de művészetire annál inkább és oda se vesznek fel bukdácsolva.

  Próbálom elterelni a figyelmem és az irodalom órára koncentrálni, de nehéz úgy, hogy folyamatosan az jár a fejemben miért tűnt el ilyen hírtelen és miért nem tud senki semmit róla, még a barátai sem. Betti látja rajtam, hogy zavar, de nem kérdezget. Rám hagyja, mert tudja úgyis csak hárítanék ha rákérdezne. Magammal is próbálom erősen elhitetni, hogy igazából nem is érdekel mivan vele, mert nem is szabad, hogy érdekeljen. De sajnos nem mindig minden úgy történik ahogy szabadna, mert ha úgy történne akkor nem szaladgálnának az utcákon Szalai Alexek akik magukkal ragadnak és sosem eresztenek. Mert ő az a típus mint aki megfog és nem ereszt, olyan ez, mint az egér ragasztó. Csodálatos hasonlataid vannak Kiara... Egér ragasztóhoz hasonlítani valakit... Bár a metafórámban én vagyok az egér, aki belefut és nincs menekvés, vége van, persze ezt akkor még nem tudja. Menekülni próbál, vergődik és mindent megtesz annak érdekében, hogy kihátrálhasson a helyzetből, de ezáltal csak méginkább benne ragad. Nem ereszti és a lénye mélyén belül tudja is ezt. Ilyen érzés Alex közelében lenni. Ránézel, bele egyenest abba a babonázó kék szemeibe és tudod, érzed, sosem fogsz tudni tőle teljesen megszabadulni. De tudatosul benned az is, hogy ez nem jó neked, Ő nem jó neked. A bulin látottak után menekülnöm kellene, konkrétan szaladnom előle, mert megmutatta egy olyan oldalát is, amire nem számítottam. Persze mióta figyelek a nevére hallottam ezt azt, keringtek pletykák az indulatkezeléses Alexről, de sosem vettem elég komolyan. Ami hiba volt. De mégis mi a fenét jelent az, hogy örülök? Csak ez a kérdés jár a fejemben, ahogy lesújtó pillantással kérdezi. Örüljek, hogy szemmel láthatóan a legrosszabbat hozom ki belőle? Hogy képes értem valaki másnak támadni? Ez lenne az öröm? Cinikus volt, tudom. Értem, hogy ez egy ismételt arrogáns megnyilvánulása volt annak, hogy észlelte Ő is azokat a hatásokat amiket én is érzek mikor együtt vagyunk. Valami különlegesen erős energiák mozognak körülöttünk, ami néha olyan tökéletes, mintha nem is a valóságban lennél, aztán meg minden annyira borzasztó, hogy szíved szerint elmenekülnél minden és mindenki elől. Lehet ezért tűnt el Ő is. Jó lenne beszélni vele. De valahol meg azt érzem hagynom kell, mert úgy lenne a legjobb mindkettőnknek. Így letendezem magamban, hogy nem keresem tovább, hanem az órára koncentrálok.