Melletted

5. fejezet

Alex nem mondta el hova megyünk, bárhogy is próbáltam kiszedni belőle. Az út nem volt hosszú, a közeli tóparti parkolóban félreállt és csak annyit mondott, hogy kövessem. Először azt gondoltam, milyen eredeti, hogy lehozott a partra, de arra amit igazából kitalált, egyáltalán nem számítottam. A kikötőhöz sétált, ahonnan egyszer csak hirtelen felugrott az egyik nagyobb fehér vitorlás hajóra.

- Nem jössz? - kérdezte, mikor észrevette, hogy nem indultam utána.

- Nem fogok ellopni egy hajót. - válaszolom komoly hangon, mire felnevet és meglóbálja a kulcsokat. - Baszki. - csúszik ki belőlem. Ekkora beégést. Szinte elsüppedek miközben másra sem vágyom, csak arra, hogy nyeljen el a föld.

- Egyébként jól esik, hogy kinézed belőlem, hogy hajlandó lennék miattad ellopni egy hajót. Viszont ezzel összezavartál. Akkor most ki is a nagyképű? - az arca megint önelégült mosolyra húzódik, úgy tűnik mintha azt érezné adom alá a lovat.

- Ahj, fogd már be! - vágom rá miközben átugrok hozzá.

Egyre messzebb kerülünk a parttól. Annyira békésnek tűnik minden. A langyos szél éppen kellemesen fújja a hajamat, a víz hullámai csapkodják a hajó oldalát. A nap narancssárga fénye pedig gyönyörűen elbújik a pár darab felhő mögé, ami az égen látható.

- Tudsz úszni? - kérdezi Alex miközben megállunk.

- Azt elfelejtheted! Biztos, hogy nem veszel rá, hogy beugorjak a vízbe.

- Egészen biztos vagy ebben? - kérdez vissza megint azzal az iszonyúan szexi félmosolyával. Miért tartom én egyáltalán szexinek?

- Teljesen! - vágom rá a lehető legnagyobb határozottsággal ami tőlem telik.

- Hát jó. - feleli, majd egy gyors mozdulattal leveszi a pólóját és a földre dobja. Észre veszem, hogy nem csak a karja, az egész teste is tele van tetoválással, a legkisebb motívumoktól egészen a nagyokig, minden megtalálható rajta. Viszont a szemem megakad egy feliraton. Egy cirill betűkkel írt szöveg látható a lapockáján mikor megfordul. - Szóval azt mondtad tudsz úszni igaz?

- Tudok, de most mondtam... - be sem tudom fejezni a mondatot, mivel Alex egy hirtelen mozdulattal odalépett hozzám, majd megfogott és beugrott a vízbe velem együtt. A nagy csobbanás után levegőért kapkodva úsztam fel a víz felszínére majd megvártam még Ő is így tesz, aztán egy gyors mozdulattal lenyomtam a víz alá.

- Akkora egy barom vagy! - ziháltam fulladozva miközben megengedtem neki, hogy feljöjjön, de ő amint kibukott a vízből csak hangosan felnevetett, olyan felszabadultan, ami már szinte írígylésreméltó. Egy pillanatra elfelejtettem, hogy hol vagyunk, hogy milyen is ő valójában, hogy én ki vagyok. Semmi nem számított csak az a pillanat, mert hosszú idő után először, akkor éreztem magam újra igazán szabadnak.

Alex lefröcskölése szakította félbe a pillanatot.
- Igen? Ilyet játszunk? - kérdeztem gyermeki kuncogással, majd felugrottam a hátára és megpróbáltam belenyomni a fejét a vízbe, de nem sikerült. Helyette inkább megfogott és maga elé húzott. A homlokunk és az orrunk összeért, már olyan közel voltam hozzá, hogy éreztem az illatát. Ráharaptam a számra.

- Ezt ne csináld, hallod? - szólt rám.

- Mármint mit? Ne harapdossam a számat? - kérdeztem vissza halkan. Még mindig ugyanolyan közel voltunk egymáshoz, amikor a nagyujjával végigsimította a számat.
A szívem egyre hevesebben kezdett verni. A testem belebizsergett az érintésébe.

- Igen. - felelte. Tudtam, hogy valamit csinálnom kell, mert ha nem teszek semmit nem fogom tudni visszafogni magamat, azt pedig jelenleg nem engedhetem meg magamnak. Így inkább feltettem egy kérdést.

- Miért éppen Shakespeare?

- Hogy? - kérdezett vissza, látszott rajta, hogy meglepte a kérdés, én pedig mögé úsztam és rátettem a kezem a lapockáján lévő tetoválásra.

- Ez egy William Shakespeare idézet, oroszul. - Alex ledöbbenve fordult meg.

- Honnan tudod? - rendesen hallani lehetett a sokkot a hangjában.

- Lefordítottam. - válaszoltam.

- Mi van odaírva akkor?

- Te is tartozol istennek egy halállal. - amint meghallja, rám mosolyog. De ez a mosoly más, ez nem az a csábító, sármos mosoly. Ez sokkal őszintébb.

- Eddig még soha, senki nem tudta ezt. - válaszol halkan.

- A halállal istennek tartozunk, az élettel pedig magunknak. - mondom miközben elkezdek úszkálni egyik pontról a másikra.

- Ezt hogy érted? - követ a tekintetével, de egyhelyben marad.

- Megszületünk, majd meghalunk, a kettő közti időt pedig elneveztük életnek, és tartozunk magunknak azzal, hogy megéljük.

- Sok meglepetést tartogatsz még? - mosolyog rám kérdő pillantással.

- Sosem lehet tudni. - feleltem.