Melletted

1. fejezet

A pénteki napom is ugyanolyan, mint az összes többi. Unott és semmitmondó. Addig még a többi iskolatársam már a második óra után azt várta, hogy végre vége legyen a napnak, én csak arra tudtam gondolni, vajon elég pontot szereztem-e az irodalom vizsgán. Belém van kódolva, hogy így gondolkozzak. Semmi más nem lehet fontosabb a tanulásnál az életemben, erre neveltek. A szekrényemhez sétáltam kicserélni a tankönyveimet, miközben valaki hátulról egy hirtelen mozdulattal eltakarta a szememet.

- Na ki vagyok? - kérdezte nevetve Betti, a lehető legeslegjobb barátnőm.

- Igazgatóúr kérem, ne itt mindenki előtt. Legalább menjünk kicsit arrébb. - válaszoltam komoly hangon.

- Most tényleg? Az igazgató? Még csak nem is néz ki jól, ha csak nem vagy oda a v vonalban kopaszodó hatvanas papákért.

- Pedig én imádom őket! Egyenesen rajongok értük. Sőt, ha teljesen megkopaszodnak, akkor lehet puszilgatni a csupasz fejüket, mint a kisbabáknak.

- Te beteg vagy Kiara. Mint legjobb barátnőd, kötelességemnek érzem, hogy ezzel szembesítselek.

- Én vagyok a beteg? Te vagy az akinek apakomplexusa van. Hogy is hívták azt az úszótanárt aki apád barátja volt? Henrik? - vontam fel a kérdően szemöldökömet, miközben kinyitottam a szekrényem ajtaját és kicseréltem az irodalom könyvemet a matekra.

- Ottó...Most ezt feltétlen muszáj volt felemlegetni? A szájszagát még most is érzem a bőrömön. - fanyarodott arckifejezést vágott, majd odalépett a szekrényajtómon lévő tükörhöz. - Szerinted a vörös rúzs áll nekem jobban, vagy a lila?
Betti volt az iskolában a legnépszerűbb. Nem is csoda, hisz gyönyörű. Világosszőke haja hosszú hullámos tincsekbe göndörítve omlik le vállairól, még sosem láttam őt nem tökéletesen belőtt frizurával. Vékony kicsit alacsonyabb nálam, de a testalkatunk nagyjából megegyezik. Amivel nincs is baj, bár Betti néha túlzásba esik és úgy gondolja fogynia kellene. Az én zöld szemeimmel ellentétben neki kék szemei vannak, amikkel valósággal ölni tud, ha arról van szó. De komolyan, egyszer egy srác pánikrohamot kapott, mert Betti olyan csúnyán nézett rá. Igazságszerint  minden fiú odavan érte és minden lány a barátnője akar lenni. Ezért sem értettem soha, hogy miért éppen velem akar folyamatosan együtt lógni, mikor én csöppet sem vagyok az híres, sőt szerintem észre se vesznek annyira baromira átlagos vagyok. Talán csak akkor tűnik fel a létezésem másoknak is, ha éppen Bettivel vagyok, vagy ha az éltanulók ékes példájaként előkerülök a tanári szónoklatokban. Ez aztán a jó hírnév mondhatom. Bettivel 6 éves korunktól vagyunk legjobb barátok, egyik hétvégén anyukám levitt az utca végén lévő játszótérre és a homokozóban elvettem Betti lapátját, amiért ő megrúgott én pedig utána belenyomtam a fejét a homokba. Azóta elválaszthatatlanok vagyunk. Csak vannak dolgok amikben teljesen különbözünk, mivel még Betti a fiúkkal foglalkozik a jegyei helyett. Én inkább ellenkezőképpen viselkedem.
- Hahó, föld hívja Kiarát. - visszazökkent a gondolatátmenetemből .

- Határozottan a vörös. - válaszoltam a kérdésére gyorsan miközben én is belenéztem a tükörbe és a fülem mögé túrtam a világosbarna tincseimet.
Átlagos...

- Tudod. Lesz az a buli holnap. - kezdte el, de én belevágtam még mielőtt befejezhette volna.

- Nem! Ne is folytasd. Sőt bele se kezdj megint. Megbeszéltük, hogy nem megyek. Hétfőn lesz a történelem vizsga és ha nem érek el legalább 93%-ot, a szüleim biztos kitagadnak és az egyetemre se kerülök be.

- Kiara. Te bármit csinálsz, így is úgy is felvesznek az egyetemre. Csecsemő korodtól erre tanultál. Szerintem már tíz éves korodban is felvettek volna. Különben se akarsz jogi egyetemre menni, szóval csak megmentene ez a buli téged. Itt a nyár, mikor akarsz élni kicsit?

- Elkések óráról. - mosolyogtam rá, és egy gyors mozdulattal becsaptam a szekrényem ajtaját, miközben már menekültem is.

Betti más volt mint én, neki jóval könyebb dolga volt, mivel  az ő családja megértő volt vele. Még akkor is támogatást kapott, mikor bejelentette, hogy nem akar egyetemre menni, hanem helyette inkább Ciprusra menne Zsomborral, az új barátjával. Az én szüleim már 10 éves koromban eltervezték az életemet. Középiskola, jogi egyetem, diploma, jómódú férj aztán gyerekek. A baj csak azzal van, hogy a hátam közepére nem kívánom az ELTE jogi karát. Mert igazságszerint egyáltalán nincs kedvem jogot tanulni, mint a nővéremnek, akivel sosem volt jó kapcsolatunk. Kettőnk közül mindig ő volt az aki jobban alkalmazkodott a rendszerhez. Soha, egyszer sem ment szembe a szülői diktatúránkkal, ezért sem értettük meg egymást. Én sokszor próbáltam árral szembe úszni, rengeteg alkalommal kezdeményeztem veszekedést, mert nem akartam úgy élni az életemet, ahogy azt egy forgatókönyv szerint megtervezték születésem pillanatában, de mindig bedarált a rendszer és végül megadtam magamat. Ha egyetemi szakokról volt szó, jobban érdekelt a kreatív szépírás, vagy az irodalomszak, de a festészetet is imádtam. Anyám viszont hallani sem akart róla, szerinte a művészek éhen halni születtek meg. Mindig azt mondta, hogy az ő lányai márpedig nem fogják drogos hippik között végezni, mert nem így neveltek minket. Bárcsak minden a nevelésen múlna, akkor talán nem érezném magam ennyire különállónak a saját családomban. Anyám jogi perekben volt képviselő, apa pedig a város egyik legnevesebb ügyvédje volt, és az egyetlen nővérem, Lili pedig most diplomázik váló peres családjogból, hálistenmek messze van tőlem és csak ritkán kell vele találkoznom. Igazi tökéletes minta.

Ezek után, hogyan is állhatnék elő azzal, hogy én író szeretnék lenni? Anya egyszer észrevette az egyik írásomat, amit az íróasztalomon hagytam. Egy lányról szólt, akinek szó szerint becsöngetett Hollywood képében, egy menő producer fiú az ajtaján és ennek következtében később Los Angelesben lett forgatókönyvíró. Elolvasta, és ahelyett, hogy kérdezett volna róla, hogy egyáltalán miért írtam ezt, egyszerűen csak megfogta, összegyűrte és kidobta a kukába. Aztán pedig határozottan és kimérten mondta, hogy ez a dolog, még hobbiként sem fog előrevinni az életben, csak fölösleges időpazarlás és ne dédelgessek hiú ábrándokat egy álomvilágban. Mivel a való életben csak a kemény munka és a sok tanulás hozza meg a kívánt eredményt. Nem tudok listát írni azokról az emberekről akikben igazán megbízhatok, vagy őszinte lehetek velük. Rákellett jönnöm arra tényre, hogy két ember van az életemben, akikre valójában számíthatok, Betti és a nagymamám. Sosem értettem miért érzem azt, hogy Ő az egyetlen a családunkban, akivel megvan a közös hangunk, hogy miért nem tudtam ennyire jó kapcsolatot kialakítani a szüleimmel, vagy éppen a nővéremmel.

Már egészen kiskoromtól fogva a nagyi volt az a személy aki, sokkal inkább az anyukám szerepét töltötte be a mindennapjaimban, ez pedig rengeteg nézeteltérést okozott közte, és az anyám között. Ennek leginkább egy, ki nem mondott oka volt mégpedig az, hogy sem az ő kapcsolatuk, sem pedig a velem való kapcsolata nem volt olyan szoros, mint amilyen az én kapcsolatom mamával. Elhiszem, hogy ez fájdalmas lehetett neki, de nem én akartam hideg családi köteléket kialakítani a gyerekeimmel. Úgy nőttem fel, hogy a szülői tekintély volt a legmagasabban. Elvárás volt a tisztelet és az, hogy a szavaimmal és viselkedésemmel soha semmilyen körülmények között nem hozhatok szégyent a családunk nevére. Ilyen közegben felnőni nem éppen bizalomkeltő.
A gondolataimból a becsöngetés szakított vissza a szürke valóságba. Miközben a tanár mindenkinek kiosztotta a kérdéseket, végig az járt a fejemben amit Betti mondott. Hogy itt a nyár, és én végzős vagyok. Az elmúlt éveket pedig végigtanultam azért, hogy felvételizhessek egy olyan egyetemre, amire nem is akarok járni. Kinéztem az ablakon, a nap csodálatosan borította be a szemközti fákat, az égen egy felhő sem volt. Tényleg elkezdődött, gondoltam, és azt kívántam, bárcsak történne végre valami izgalmas is ezen a nyáron.