Melletted

51. fejezet

Megsemmisülve állok az úton és a távolba nézek. Várom, hogy Alex visszajöjjön, de magamban tudom, hogy erre semmi esély nincs. A gyomrom összeszorul, gombócok gyűlnek a torkomba és úgy érzem, mintha a lelkem egy részét veszítettem volna el. Mintha belülről kiszakadt volna belőlem valami, aminek a rései maró fájdalommal sajognak. Egy érintést érzek a vállamon és mikor megfordulok a nagyi arcát pillantom meg. Gondolkodás nélkül omlok zokogva a karjaiba és kérlelem, hogy vigyen el innen, amilyen gyorsan csak lehet.

Meleg teát szürcsölgetve ülök a fotelben. A sminkem elmosódott és még mindig érzem a torkomban a fojtó érzést. Akárhányszor elkezdenék beszélni, a szavaim megremegnek és újra, meg újra felszínre tör belőlem a sírás. A nagyi mellettem ül egy régi sötétkék széken. A hátamat simogatja.

- Minden rendben lesz, lányom. - bíztat kedvesen, de most először nehezen tudok hinni a szavainak.

- Vége van. - szipogom könnybe lábadt szemekkel.

- Én két lehetőséget látok. Az egyik, hogy megpróbáljátok megbeszélni, mivel valójában valahol mindkettőtöknek igaza van, ugyanakkor mindketten tévedtetek is, ami természetes. A másik lehetőség a nehezebb. Az azt jelenti, hogy egy jelentős időszak lezárul az életedben. Azért, hogy jöhessen helyette egy új, akár jobb. - feleli halkan, de amint meghallom a lezárul szót, az arcom elsápad.

- Én nem akarom lezárni! - a hangom kétségbeesett. Nem bírom elképzelni, hogy elveszítsem Őt.

- Ez esetben marad az első opció. - mosolyodik el.

- Hogyan is beszélhetném meg ezt vele? - választ szeretnék kapni, egy konkrét választ, nem csak egy tanácsot, mert úgy érzem az most jelenleg kevés.

- Őszintén. - mondja, de ez nem segít.

- Kérlek, nagyi. Mondd meg mit csináljak, hogy hozhatnám ezt helyre? - kérlelem, miközben a bögrémet az előttem lévő asztalra dobom, aminek a lendületétől kicsapódik a tea egyenest a ruhámra. Felszisszenek, ahogy megégeti a bőrömet. 

- Egyedül valószínűleg nem fog menni. Ehhez Alex is kelleni fog. Ketten együtt ha igazán akarjátok megtudjátok oldani. - miközben beszél feláll a székről és a konyhaszekrényről elveszi a konyharuhát, majd felém indul és a ruhámba nyomkodja. - Úgy gondolom, ez neki sem könyebb, mint neked. - folytatja.

- Hát, pedig neki könnyebbnek tűnt. - a hangomba némi indulat keveredik a szomorúságom mellé. 

- Miből gondolod ezt? - kérdezi továbbra is a tőle megszokott lágy hangon. - Abból, hogy elsétált?  

- Igen! - felelem határozottan. 

- Mit kellett volna tennie? Elküldted. - a mondatai őszinték és ez belülről fájdalommal tölt el.

- Én nem akartam, hogy elmenjen. - érzem amint ismét könnyek gyűlnek a szemembe.

- Erre mondák, hogy hírtelen érzelmektől vezérelve cselekedtél. - mosolyogva törli le a könnyeimet az arcomról. - Ugyanez miatt mondhatta neked azokat, amiket mondott. - folytatja. Belegondolok abba, hogy lehet tényleg igaza van és ez csak egy veszekedés volt. Lehet, helyrehozható. Sőt biztos vagyok benne! Bíznom kell abban, hogy ez így van.

- Nem értem őt nagyi... Annyira bonyolult. - nagyot sóhajtok. - Szerinted van még esély arra, hogy működjön ez köztünk? - kérdezgetem tovább.

- Arra mindig van esély. - ismét elmosolyodik. - Most pedig, próbálj meg pihenni. Nehéz napod volt. Holnap lesz lehetőséged arra, hogy ezt megbeszéld vele. Higgadtan, nyugodt fejjel.

Az ágyamon fekve a csillagokat bámulom. Nem tudok aludni, esélyem sem lenne rá, mivel újra és újra lepörgetem fejben a történteket. Szinte hallom Alex szavait, aztán meg a nagyiét, miközben lelkiismeret furdalást érzek azért, ahogy lökdöstem Őt. Kettős érzelmek kavarognak bennem, néha azt érzem túlzásba estem, máskor meg azt, hogy Alex volt velem bunkó. Összezavar és fájdalmat okoz. Tudom, a nagyi csak próbál segíteni, támogatni, hogy ne zuhanjak össze. Próbálom is tartani magamban az erőt és bízok abban, hogy Alex is tisztábban fogja holnapra látni a dolgokat. Reménykedem, hogy nem vette komolyan a szavaimat és nem hiszi azt, hogy valójában szakítottunk. Nem tudom, hogy tudnám feldolgozni ha nem lenne benne az életemben. A hiánya megbénítana. Az órára pillantok, negyed tizet mutat. Ahogy a kijelzőt bámulom hírtelen ugrik fel a telefonhívás ablak. Amint meglátom a nevét felpattanok az ágyról és érzem, ahogy a pulzusom az egekbe emelkedik. Fel alá járkálok, miközben hallgatom a telefonom csörgését és megbénultan nézem a piros és zöld ikonokat. Hosszasan csörög, nem csak pár másodpercig így van időm feldolgozni a hírtelen érkezett hívást. Mély levegőt veszek és a fülemhez emelem a telefont miután rányomok a zöld jelzésre. 

- Szia. - felelem bele remegő hanggal és meglepődök, mikor Boldi hangját meghallom.

- Kiara? - kérdezi. Kisebb zaklatottságot érzek a kérdésében, amitől megijedek.

- Mi történt? - a szívem szinte kiugrik a helyéről.

- Ide tudnál jönni esetleg a lakáshoz? - folytatja ugyanazon a hangszínen ahogy az előbb is beszélt.

- Már is indulok! - felelem majd bontom a vonalat és felkapom a székre dobott dzsekimet. Lefele menet a lendülettől majdnem leesek a lépcsőn, leérve szó nélkül kapom magamhoz a kocsi kulcsot és csapom be magam mögött az ajtót. Olyan lendülettel pattanok be a kocsiba, hogy beleremeg. Az út alatt minden lejátszódik a fejemben. Rosszul lett és a mentőt várják. Valami baleset érte. Megint eltűnt és a telefonját is hátra hagyta. Megannyi elmélet ellenére sem számítok arra ami valójában fogad. Mikor odaérek és leparkolok a kocsival, a sietségtől nekitolatok a mögöttem lévő fa kerítésnek és át viszek vele néhány lecet, de ez sem érdekel hanem szaladva indulok a lépcsőházba. A liftel felérve megpillantom Boldit, aki az ajtó előtti folyosón ül Alex telefonjával a kezében.

- Nem enged be. - szólal meg. 

- Mi történt? - kérdezem zihálva. Szinte alig kapok levegőt.

- Este nyolc körül viharzott be a műhelybe. Már épp zárni akartam, mikor megjelent. Részegen, ami tőle váratlan. - kezd bele és amint meghallom a szavait ledermedek. Alex ivott? A döbbenet eluralkodik rajtam és szóhoz sem jutok. - Kérdeztem mi történt, azt mondogatta vége van köztetek mindennek, hogy mindent tönkretett. Fogalmam sincs mi történt, mert semmi mást nem volt hajlandó elmondani. Mikor tovább kérdezgettem rombolni kezdett. A szerszámokat a földre sodorta és az egyik asztalt és ketté rúgta. Aztán a telefonja kiesett a zsebéből. Észre sem vette, majd elviharzott. Haza siettem akkor még hallottam, hogy szól bent a zene. Már elnémult de tudom, hogy bent van. Fél órája kérlelem, hogy engedjen be, de nem hajlandó rá. Nem tudtam mit csinálhatnék, gondoltam talán rád jobban hallgat. - a hangja ugyanolyan kétségbeesett, mint a telefonban volt. A szituációt hallva én is kezdek hasonlóan érzeni, de tudom ez most egyáltalán nem segítene így próbálok erőt venni magamon.

- Beszélek vele. - nagyot nyelek és bekopogok az ajtón.

- Kiara. - szól újra mögöttem Boldi még mindig a földön ülve. - Részeg. - mondja nyomatékosan. Tudom, ezzel arra akart utalni óvatosan bánjak a szavakkal és hogy nem önmaga jelenleg. Nagy levegőt veszek és újra bekopogok az ajtón.

- Nyisd ki! - szólalok meg hangosan, de semmi válasz nem érkezik. - Tudom, hogy hallod! - folytatom határozottabban és erőteljesebben kezdem el verni az ajtót. - Alex engedj be az... - egyre hangosabban beszélek, mikor hirtelen kinyílik az ajtó.

- Mit keresel itt? - kérdezi kimérten. A hangja akadozott, hallatszik rajta, hogy erősen ittas állapotban van. - Te szóltál neki? - mered rá Boldira dühösen. 

- Nem az ő hibája. Nem tudta mit tehetne. - felelem. Alex újra rám néz. A szemei üresek, nem látni bennük semmit. 

- Csodálatos! - megfordul és nyitva hagyja az ajtót. Erős szarkazmust érzek a hangjában. Boldira nézek, ő pedig rám. Mindketten tanácstalanok vagyunk. - Ez egyszerűen elképesztő! - szólal meg ismét Alex, majd beviharzik a szobába. Belépek a folyosóra, Boldi követ és egyenest a szoba irányába indulunk.