Melletted

38. fejezet

Alexal hazaindulunk, vagyis valójában a nagyihoz. Bár meg kellene szoknom, hogy ezt nevezem új otthonomnak, mivel egészen biztos vagyok benne, hogy nem fogok anyámékhoz vissza menni! Az út alatt többször mosolyogva néz rám és vannak pillanatok mikor a kezét a combomra helyezve vezet. Boldog vagyok, igazán és még úgy érzem most is hatása alatt vagyok a repülőzés élményének. Mikor becsukom a szemem újra érzem a bőrömön a szellőt, amint lágyan simítja végig az arcomat. Aztán Alex érintését, aki hasonlóképpen ér hozzám. A boldogságtól és attól az érzéstől, hogy innentől mindent vele szeretnék átélni eszembe jut valami.

- Hogy tervezted a ballagásodat? - kérdezem, miközben lehúzom a mellettem lévő ablakot, hogy újra élvezhessem a levegőt.

- Miért kérdezed most ezt? - a hangjában némi zavarodottságot érzek, látszólag nem tudja eldönteni, miről jutott az eszembe.

- Eljönnél velem a szüleimhez? - a szavaim inkább kérlelők, mintsem kérdezők. - Várj, mielőtt nemleges válasszal zárnád rövidre ezt a beszélgetést azelőtt hallgass meg. Az lenne az elképzelésem, hogy bemutatnálak a szüleimnek, tudom nem hangzik túl jól és valószínűleg ők sem lesznek oda ettől az ötlettől, de annyira ragaszkodnak ahhoz, hogy náluk legyen megtartva a ballagás és én egyáltalán nem szeretnék hazamenni, a tudat pedig, hogy velem lennél, valójában megnyugtatna. - folytatom, de tisztában vagyok azzal is, ha ezt csak így önmagában vázolnám fel otthon, mint tervet, anyámék több mint valószínű, hogy kikelnének magukból. Viszont... Ha megpróbálok velük kompromisszumot kötni, amit feltételhez kötök és ezáltal beleegyezek abba, hogy a ballagást anyámék kertjében tartsuk meg, a feltételem mondjuk lehetne az, hogy Alex is velem jöhessen.  Talán így kevésbé tudnának ellentmondással reagálni. Bár sok függ a határozottságomtól. Alex egy ideig nem reagál, csak az utat bámulja, nem igazán tudom eldönteni a mimikájáról mit is gondolhat, de ez egyáltalán nem meglepő. - Kérlek! - próbálok hatni rá, ami talán sikerül mert egy apró mosolyt látok megjelenni a szája szélén, ami aztán hamar el is tűnik.

- Azt hittem az apád elásna és téged pedig a pincébe zárna ha megtudná velem vagy. - válaszolja gúnyosan, felidézve a szavaimat, de ügyet sem vetek már a stílusára. Kezdek hozzászokni.

- Nem tagadom, nem repesnek attól a ténytől, hogy te meg én... - folytatnám, de elakadnak a szavaim mert hirtelen összezavarodok. Sosem beszéltünk konkrétan rólunk. Hogyan is kellene kifejeznem magam, egyáltalán akkor most hivatalosan is egy pár lettünk? A kérdések újra ellepik a gondolataimat, amit Alex ismét észrevesz és befejezi helyettem a mondatot. Ami hallatára a gondolataim egyből elcsitulnak. Úgy öt másodpercre.

- Együtt vagyunk, Kiara. Ezt szeretted volna mondani? - a hangja egyszerre lágy és komoly. Nem értem, hogy lehet egyszerre mindkét stílusban beszélni, de neki ez is sikerül.

- Szóval akkor így gondolod? - kérdezek vissza, amit nem kellene, mert Alex arcán egy látványos grimasz jelenik meg. Talán ha jól láttam még a szemeit is megforgatta, pedig az-az én szokásom. Most akkor ez hivatalos? Kimondhatom, hogy egy pár lennénk? Annyira szeretném ezeket a kérdéseket is a nyakába zúdítani, de inkább türelmesen megvárom a válaszát.

- Miért, te nem? - tér ki. Szóval azt akarja hallani én mit gondolok, de én meg pont az ő véleményére lennék kíváncsi. Úgy érzem zsákutcába szorítottam saját magamat. Egyértelmű választ én sem merek adni, még legalább az arcáról nem tudok következtetéseket levonni.

- Én... Hát... - makogom, mire felnevet. Azt hiszem csak ismét gúnyosan szórakozott velem, mivel az arca egyértelműen kedvessé válik mikor közbeszól.

- Együtt vagyunk, igen. - feleli miközben azzal a sármos félmosollyal felém fordul, amitől átfut rajtam a libabőr. Fogalmam sincs, hogy képes valaki ilyen érzéseket kiváltani egy apró mosolygással. - És szívesen elkísérnélek a szüleidhez is, azzal a feltétellel ha én is bemutathatlak előtte valakinek. - na, ő is a feltételekkel jön. De mégis kinek akarhat bemutatni? Nyilvánvalóan nem a szüleinek és a nagyszüleinek sem, mivel azt tudom, hogy ők már nincsenek köztünk. Igazából hirtelen egy rokon sem jut eszembe, akinek beszerethetne mutatni.

- És ki lenne az? - felelem kicsit aggodalmas hangon. Mire ismét elneveti magát. Kicsit sem örülök annak, hogy rendszeresen szórakoztatónak tartja a komoly kérdéseimet, de próbálok elsiklani felette.

- Az unokabátyámnak, meséltem már neked róla. Ő az, akinél dolgozom és ami azt jelenti igazság szerint nála is lakom. - válaszolja, miközben átfut bennem a gondolat, hogy tényleg ennyire komolyak lennének a szándékai végre, hogy az egyetlen családtagjának is be szeretne mutatni? Kissé felugrok az ülésbe az örömtől a gondolat miatt.

- Persze! Bármikor mehetünk! - felelem miközben elfog az életöröm, mert most először érzem azt, hogy tudom, hol is állunk jelenleg. Alex arcán is hasonló derültség jelenik meg, gyerekes kacajom hallatára.

- Akkor ezt meg is beszéltük! Holnap indulunk. - jelenti ki határozottan, mire én hírtelen meghökkenek. Azért arra nem számítottam, hogy ilyen közelre találta ki az időpontot, de  úgy érzem, nem zavar.

- Rendben! - válaszoltam egy széles vigyorral a szájamon.

Mikor Alex kitesz a nagyi háza előtt eszembe jutnak a szavai amiket a kocsiban mondott. "Igazság szerint nála is lakom" Érdekesnek találom, hogy sosem került ez ezek előtt fel témának, bár amilyen bő szavú ha a családi életéről van szó, mégsem tűnik olyan meglepőnek. A kormánynak támaszkodva pillant ki rám az anyós ülésnél lévő letekert ablakon. Nem tudom eldönteni, hogy kellene most elköszönnöm. Elég egy szia, vagy megkellett volna magamtól csókolni? Sosem csókoltam még én meg őt, mindig fordítva történt. Zavarba jövök és csak egy "majd beszélünk" jön ki belőlem, miközben sétálni kezdek az ajtó irányába.

- Puszit sem kapok? - kiállt utánam szarkasztikusan és mire visszanézek már át is húzódott a lehúzott ablakhoz. Rohanó léptekkel és hatalmas mosollyal indulok vissza hozzá és lendületből tapadok a szájára.

- Na szia! - zárom aztán szándékosan rövidre és most az én arcomon jelenik meg a cinizmus. Hátat fordítok és összeszorított szemekkel nevetek fel magamban, amit Ő már nem vehet észre. Azt hiszem, most én leptem meg végre, mivel hallom amint a hátam mögött ironikusan neveti el ő is magát.