Melletted

8. fejezet

A város külső határához érünk és az ottani strandhoz fordul be. Arra gondolok, hogy már megint fürdeni hozott és ezt kicsit furcsállom, de nem szólok egy szót sem. Leállunk a parkolóban ami teljesen üres, kiszállunk a kocsiból. Viszont nem a strand bejárata felé veszi az irányt, hanem a mellette lévő erdős területre indul el, ahol még a fű is óriásira van nőve és mindent beborít a csalán.

- Nem jössz? - kérdőn néz vissza rám. - Mindig ezt fogod csinálni?

- Mármint mit? - értetlenkedek, mert elképzelésem sincs, már megint mire akar ezzel kilyukadni.

- Hogy megtorpansz és nem akarsz velem jönni. Félsz tőlem?

- Dehogyis! - vágom rá és indulok el utána, sőt még meg is előzöm, hogy nyomatékosítsam benne, hogy egyáltalán nem félek tőle. Viszont valamiért azt érzem távolságtartónak kellene lennem ha vele vagyok.

Már annyira bent vagyunk, hogy semmi mást nem látok csak fákat és nem értem miért hozott be ide. Ahogy sétálunk előre, az ágak ropognak a lábunk alatt, minden annyira békésnek tűnik itt. A fákon csiripelnek a madarak, és a napsugár gyönyörűen süt be a lombok között. Hátranézek Alexre, mosolyogva rázza a fejét. Nem értem mi baja van. Olyan furcsa fiú.

- Mi az? - kérdezek rá.

- Tudod merre kell menni? - élcelődve szólal meg, a modorán lenne mit csiszolni bőséggel. Próbálom nem felpörgetni magam rajta, de az egyetlen amit ilyenkor elér, hogy akaratlanul is felakasztom a szemeimet, már szinte aggódásra méltó a tudat mennyire forgatom. A végén még úgy marad ha ennyi időt fogok Alexel tölteni.

- Honnan tudhatnám? - A keresztkérdéseivel amiket feltesz felébreszti bennem újra azt, mennyire bosszantóan gorombának tartottam az elején.

- Csak úgy megindultál, gondoltam tudod az utat. - hangjából süt a cinizmus.

- Ugye tudod, hogy ilyenkor az agyamra mész? - megállok, a karomat összekulcsolom miközben rá nézek.

- Tudom. - ügye se vet rám hanem tovább halad mellettem.
Borzasztó alak...

Olyan sokat sétáltunk már, hogy szinte a közelében állok annak, hogy megkérdezzem mégis hova megyünk, de nem teszem mert nem akarok egy újabb beszólást arra, hogy mondjuk mennyire türelmetlen vagyok.

- Megérkeztünk. - tárja szét a karját maga előtt amire először felnevetek, mert semmi nincs itt, aztán észre veszem az előttünk lévő óriási nagy fát. Akkora, amekkorákat még eddig csak filmekben láttam. Rajta pedig egy hatalmas faház áll, nem az-az ágakból össze eszkábált gyerekes bunker, hanem egy gondosan kidolgozott deszkákból aprólékosan felépített viskó.

- Hű! - a szavaim elállnak. - Ezt te találtad? - kérdezek elképedve.

- Én csináltam. - vágja rá örömteli hangon, majd elindul felé.

- Menj már. Most komolyan. - szegezem neki kételkedő arckifejezéssel.

- Komolyan beszélek Kiara. - a hangja tényleg komolynak tűnik, de nem tudom eldönteni ez ismét ebből ismét valami arrogáns dolog lesz, vagy tényleg igazat mond, mert ha valóban ő építette akkor az egy valóságos csodának is elmegy.

- Tényleg te csináltad? - csodálkozom továbbra is.

- Hát. Nem teljesen egyedül, de igen én és a két unokatestvérem. - válaszol miközben az ágak ropognak a léptei alatt még odaér a fához és a kezével végigsimítja. Az arcán látszódó érzelmek egyből sugározzák, hogy igazat mond.

- Ez lenyűgöző! De tényleg Alex! Mikor csináltátok? Hány évesek voltatok? Szoktatok még idejárni? - kérdések záporát zúdítom rá miközben forogva csodálom a látványt.

- Huha, várjon egy kicsit hercegnő, levegőt is vegyen a kérdések között. - neveti el magát a szokásos stílusában, de most nem tud vele felbosszantani annyira le vagyok nyűgözve. Oda lépek a fához, egy hosszú vastag ágakból épített létra vezet felfelé a házhoz, ahol csapóajtó nyílik a belsejébe. Alex felindul de a negyedénél megáll és visszanéz, majd a kezét felém nyújtja.

- Jössz? Már megint azt csinálod! - veti oda gúnyosan.

- Persze! Hogyne már! - indulok fel utána.