Melletted

45. fejezet

Az este hátralévő részét azzal töltjük, hogy ázsiait rendelünk és megnézzük a Családi üzelmeket. Eközben Boldi is hazaért már és csodálkozva köszönt be nekünk a szobába, majd elvonult a sajátjába. Alex a tésztával szórakozik és a pálcikákkal próbálja a számba adni azokat. Mindketten nevetünk azon, hogy mennyire bénán fogja meg a pálcákat. Megkér arra, hogy maradjak éjszakára én pedig írok egy üzenetet a nagyinak, hogy ne várjon. Hamar kapok egy választ, amiben csak annyi áll vigyázzak magamra.
Alexel a film vége után, összeölelkezve alszunk el az ágyon.

Másnap reggel kómásan pillantok az órára és hirtelen pattan ki a szemem, mikor meglátom mennyi az idő. 9:15 látszódik a kijelzőn, én pedig nem értem, hogyan is aludhattam át három ébresztőt is. Pedig előző este állítottam 7:00-ra, 7:10-re és 7:15-re is, hogy gond nélkül beérhessünk az iskolába 8:00-ra. Bár az órák már nincsenek megtartva, helyettük szabad foglalkozás, vagy egyetemi felkészítés zajlik, a hiányzásokat még most is ugyanúgy számolják. Ha pedig igazolatlannal gazdagodok biztosra veszem, hogy az igazgató első teendői közt lesz felhívnia anyámat. 

- Ébredj! - szólok Alexhez, aki kómás tekintettel néz rám az ágyból. - Elaludtunk. - folytatom, miközben az oldalát bökdösöm felülve, hogy kikelljen ő is.

- Mennyi az idő? - kérdezi felkönyökölve, és egy pillanatra elidőzöm azon, mennyire aranyos így reggelről, félálomban.

- Negyed tíz. - felelem kétségbeesetten, mire visszadobja a fejét a párnára. 

- Akkor még korán van. Gyere bújj vissza. - nyúl utánam, de én már felállva bújok ki a pólójából, amit tegnap adott pizsamának. 

- Korán? - nézek rá meglepetten. - Már rég megy a tanítás... Vagyis, az órák... Vagyis, jaj na érted. - makogom, még belebújok a rövid nadrágomba. 

- Te mindig ennyire tele vagy energiával reggelente? - kérdezi kissé gorombán, mire egy lesújtó pillantást vetek rá, de látszólag egyáltalán nem érdekli. Ahogy az sem, hogy nagyon késésben vagyunk. Sőt, már igazából rég el is késtünk.

- Öltözz! - válaszolom, miközben hozzá vágom a nadrágját.

- Kiara, nyugi már. - a hangjában kis feszültséget érzek ami nyilván a pörgésemnek köszönhető.

- Indulnunk kell, hozd a kocsi kulcsot. - kérlelem, miközben az ajtó felé indulok, de ő még fel sem kelt az ágyból, hanem hasonfekve rimánkodik hogy maradjunk. Erre most úgy érzem nincs időm, mert a ballagási ebéden nem az újfajta életvitelemről szeretnék kisoktatást hallgatni és arról, hogy biztos az egyetemen is ilyen hanyag magatartásom lesz. Szinte már hallom a fejemben anyám szavait. - Alex, kérlek! Kelj már fel. - topogok az ajtóban, mire felpattan az ágyból egy csúnya pillantással. 

- Nem akarok iskolába menni. - mormogja az orra alatt és az jut eszembe róla, mikor kis gyerekként tiltakoztam az általános iskola ellen, amin akaratlanul is elmosolyodom.

A harmadik óra utáni szünetben vágódunk be az iskolaajtón, a tekintetek egyből ránk szegeződnek. Alex arcán napszemüveg van, még beérve is. Ezzel próbálja takargatni a hatalmas karikákat a szeme alatt. Bár az én arcom sem festhet sokkal jobban. Az emberek összesúgnak a hátunk mögött, ami nem tetszik és Alex is észreveszi az arcomon az aggodalmat, amit azzal nyom el bennem, hogy átkarol a derekamnál fogva és magához húz. A szekrényemig így sétálunk el, ami miatt a többiek az arcára mégnagyobb döbbenet ül ki. Hallom, amint azt mondják, hogy "Ezek ketten?" és "Úr isten, pont vele?"

Alex halkan a fülembe súgja, hogy ne foglalkozzak velük. Én pedig megpróbálok így is tenni.