Rendbontás

XX. Raiden

Raiden Wolf

– Kidolgozhatnánk a tételeket, hogy ne a vizsgaidőszakban kelljen ezzel foglalkoznunk a tanulás mellett – mondta Aaron a kedd reggeli előadáson, én pedig bólintottam egyet.

Szívem a kezemen, próbáltam figyelni az órán, de nem igazán jegyzeteltem. Annyira nem aggódtam, mert Aaron észlelte, hogy nem igazán vagyok jelen fejben, ezért ő megemberelte magát, és levéste a laptopján megnyitott dokumentumba a fontosabb információkat a szimbolikus interakcionizmusról.

Nem tudtam nem Eve-n agyalni és azon, amit mondott nekem vasárnap este.

Teljesen igaza volt. Nem mondta ki konkrétan, de tudtam, mire értette azt, hogy mi nem lehetünk többek barátoknál. Ugyanazt gondolta kettőnkről, mint én, és ezért még csak hibáztatni sem tudtam. Többször írt a tegnapi nap folyamán, de szándékosan nem néztem meg az üzeneteit, pedig utálok ignorálni embereket. Tudtam, hogy ha visszaírok neki és elkezdünk beszélgetni, képtelen vagyok megállni azt, hogy ne lássam. Hogy ne érezzem.

Hegyeket mozgatott meg bennem az a csaj, és utálom magam azért, mert engedtem.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem gondolkodtam el, milyen lenne vele egy komolyabb kapcsolat, de még csak a gondolattól is irtóztam, hogy valakit olyan közel engedjek magamhoz. Amúgy sem akartam lekötni magam, de érte talán megtettem volna, ha nem félnék attól, hogy bármikor elveszíthetem. Az élet kegyetlen és szar, és kurvára leszarja, hogy mi tesz boldoggá. Bármikor beüthet a krach, és képtelen voltam annyira leengedni a védőhálóimat, hogy kapcsolatba lépjek bárkivel is. Félek, ha közelebb engedném magamhoz Eve-et és aztán történne vele bármilyen baj, ölni is képes lennék érte. Nem engedhetem meg ezt a fajta kiszolgáltatottságot.

Nem tudok az lenni, akit akar – de ő ezt nem is kéri. Ugyanúgy tiszteletben tartja ezt, ahogyan én is tiszteletben tartom azt, hogy nem akar semmi lazát. Pontosan emiatt a tisztelet miatt még csak fel sem hozódott köztünk az, hogy mi lesz abból a huzavonából, amit elkezdtünk. Pontosan emiatt a tisztelet miatt lépek vissza kettőt, mert így döntött.

Egykor végeztem ma a suliban, aztán már tűztem is haza. Még maradt a tegnapi kosztból, így nem főztem semmit, inkább csak összeszedtem az edzőcuccomat és újra motorra pattantam, ezúttal az edzőterem felé vettem az irányt. Valahogy le kellett vezetnem azt a feszültséget, ami felgyülemlett bennem. Emellett Aaronnak is igaza van, lassan kezdődik a vizsgaidőszak is az egyetemen, ami szintén kurvára aggaszt. Könnyen tanulok, de utáltam vizsgázni. A folyamatos stressz és erőlködés totál kikészít minden szemeszter végén – kifejezetten örültem, hogy májusban már végzem is. Persze, lófaszt se tudok arról, hogy mint kezdjek majd a diplomámmal, de az már a jövő zenéje.

Mire hazaértem, addigra már apa is felébredt – éjszakás volt a gyárban tegnap és reggel ért haza –, így váltottam vele pár szót a konyhában, miközben ő kávézott.

– Mostanában olyan feszült vagy – jegyezte meg. Szürke szemei úgy világítottak, mint az enyéim. A konyhaasztalnál ült velem szemben és kortyolgatta a feketéjét, miközben én egy teafiltert áztattam a bögrém forróvizében. – Mi a helyzet az egyetemen?

– Megvagyok. Közeleg a vizsgaidőszak, aztán kicsit lemerít a szele – hazudtam részben, és ezt apám is tudta, de nem szólt semmit.

Biztos, hogy értékelné, ha felhoznám Eve-et. Sosem mondták ki anyával, de mindig célozgattak rá, hogy örülnének, ha lenne egy barátnőm. Volt egy-két laza kapcsolatom az évek során, hoztam haza is pár lányt, de ők is pontosan tudták, hogy tiszavirág életű fellángolások voltak ezek. Anya néhanapján megjegyezte, mennyire várja már, hogy nagymama legyen, és nagyon örülne, ha majd egyszer unokákat adnánk neki Melanie-val. Az utóbbi mindig fintorgott erre, én meg elmondtam, hogy kifejezetten beparáznék, ha véletlenül nagymamát csinálnék belőle. Ilyenkor csak nevetett és elmondta, hogy nem a jelenre gondolt, de nem akar vén és ráncos lenni majd addigra, hogy remegjenek az ujjai, akárhányszor a kezébe veszi a gyerekemet.