Rendbontás

XXII. Raiden

Raiden Wolf

Elkértem apám kocsiját vasárnap reggel, hogy ki tudjak menni Aaronért és Mylanért a reptérre. Már elterveztem, hogy valahogy leverem ezt a haveromon, mert több tényező is volt, amit utáltam ebben a helyzetben: gyűlöltem autót vezetni, reggel hét óra volt és ráadásként még Rosie Adkins is jött velem, sötét és bosszús energiát szüntelen árasztva felém.

Úgy éreztem a főúton haladva, mintha Rosie bármikor átváltozhatna valamilyen mitológiai lénnyé és felfalhat a dühével. Tudtam, hogy miért pikkel rám, még ha nem is tartottam jogosnak: megsértettem Eve Hamptont.

Ha tegnap visszamentem volna a Kőviskóba, talán még le is fejelt volna az a flúgos társaság csak azért, amiért állítólag csúnyán bántam az egyikükkel.

Nem teljesen értem, miért mentem le tegnap a kocsmába, de igen hamar megbántam. Astrid Aaronnal egyetemben mindig hívott, én pedig mindig visszautasítottam az elmúlt három hétben csak azért, hogy elkerülhessem Eve-et. Tegnap viszont már annyira ki akartam szakadni a folyamatos tételkidolgozásból, amit elkezdünk múlt héten Aaronnal, hogy úgy éreztem, muszáj bedobnom egy sört. Pont akkor értem oda, amikor Eve nem kicsit illuminált állapotban rólam beszélt a barátainak, és még véletlenül sem szépeket.

A Kőviskó előtti kihalt utca tőlünk zengett tegnap éjjel – jobban mondva, tőle. Sosem láttam még őt olyan dühösnek, de még dühösen is gyönyörűnek találtam. Kínszenvedés volt nélküle az elmúlt három hét, és amikor megláttam, azt is elfelejtettem pár másodpercre, hogy miért ignoráltam.

Habár értettem, amiket a fejemhez vágott, nem értettem egyet vele. Megvoltak az okaim arra, hogy békén hagyjam őt, még ha fájt is neki – nekem is fájt. De ő tisztán kijelentette, hogy nem lehetünk többek barátoknál, és mivel én is így gondoltam, megtettem a nehezebb lépést. Ő volt elég bátor, hogy kimondja azt, amit mindketten gondolunk, én pedig voltam elég bátor és cselekedtem. Az, hogy ezek után a barátom szeretett volna maradni, nagyon szép és nagyon jó, de lehetetlen.

Sosem tudnánk barátok lenni Eve Hamptonnal.

Már így is veszélyes vizeken eveztünk. Ő maga vallotta be nekem, hogy elkezdett érzéseket táplálni irántam, és egyértelmű, hogy nekem is messze állt ő a közömböstől. Ha vele maradtam volna, magamnak akartam volna. Magamnak akartam volna úgy, hogy nem lehet az enyém.

Ahogy a tudtomra adta minden gondolatát, csak álltam ott letaglózva – kettős érzések voltak bennem, amikkel még most sem tudom, hogy mit kezdjek. Én magam sem tudtam, miért hívtam el randira, de azt igen, hogy ha esetleg igent mondott volna, képes lettem volna az egész elvrendszeremet felborítani érte.

Szerencsére nemet mondott, és észhez térített.

Megálltam a piros lámpánál és egyesbe raktam az autót. A feszültséget szinte harapni lehetett köztem és Rosie között. Meglepő, de azt hiszem, hogy ő a leghűségesebb ahhoz az idétlen társaságához. Tényleg nem értem miért, mert ő az egyetlen, aki szerintem végtelenül nem illik be közéjük, de úgy éreztem rajta, hogy ölni is képes lenne értük. Mint egy anyatigris, úgy ült mellettem, aki egy rossz mozdulatom miatt is átharapja a torkom, ha a csemetéit veszélyeztetem vele.

Fél szemmel rápillantottam: úgy ült apám kocsijának anyósülésén, mint egy cárnő. Aranysárga tincsei beterítették az üléshuzatot, zöld szemei olyan élesen vizslatták a környezetét, akár egy kígyó.

Egy ártatlan köhögésembe telt, hogy megszólaljon és nekem essen.

– Ritka buta ember vagy, ugye tudod? Ami azért nagyon vicces, mert kifejezetten okosnak gondollak, és mégis... mégis, olyan butának. Ha még egyszer így kihozod a sodrából Eve-et, ahogyan tegnap este, még véletlenül a nyakadra csúsznak az ujjaim, és egy óvatlan pillanatomban elfelejtem visszafogni magam attól, hogy megfojtsalak.