Rendbontás

XXXVII. Raiden

Raiden Wolf

Szóban volt az utolsó vizsgám január közepén. Egy szerdai napra esett, de mikor kisétáltam Aaronnel és Mylannal az oldalamon az egyetem ajtaján, úgy éreztem, mintha péntek lenne. Szerencsére jó eredménnyel és átlaggal zártam a félévemet, ezért meg voltam elégedve.

– Én azt mondom, menjünk el ma valahova ünnepelni – dobta fel az ötletet Aaron, ahogy a dohányzásra kijelölt helyre sétáltunk és rágyújtottunk. – Csak mi hárman. Valami normális bárba.

– Benne vagyok – bólintott Mylan. Kicsit oldalra fordította a fejét, úgy fújta ki a szürke füstöt a szájából. – De először le kell foglalnom a repülőjegyemet Franciaországba.

– Már mész is vissza? – kérdeztem, mire Mylan egy igen szomorú mosolyt festett az arcára.

Annyira megszoktam a srác jelenlétét, hogy elfelejtettem: csak egy félévre jött az Államokba. Olyannyira beilleszkedett közénk, hogy azt hittem, örökre itt marad, de hát az élet már csak ilyen. Azért reméltem, hogy az élet majd összesodor még vele, kifejezetten megkedveltem azon túl, hogy egy vadállat lakozik amögött a kimért gyapjúmellény mögött – legalábbis, ha az alkoholfogyasztásról beszélünk.

– Sajna igen. Bár bevallom, nem szívesen. Nagyon... megkedveltem pár dolgot errefelé.

Csak bólintottam, nem mondtam semmit. Sejtettem, hogy Ivanra gondol, de nem az én dolgom volt ezt felhozni. Sőt, az is lehet, hogy csak én láttam félre a helyzetet, de annyira jóban lettek ők ketten, hogy néha megfordult a fejemben, hogy talán nem csak barátok. Ivan szinte minden hétvégén Aaron lakásán terpeszkedett Mylan miatt, és láthatóan jól szórakoztak együtt. Mylan elég szabadszelleműnek tűnik, nem lepne meg, ha lenne valamilyen vonzalma a saját neme felé, de Ivanról nem mondanám ezt. Ő sokkal zárkózottabb.

Nem tudom, Aaron barátomnak feltűnt-e az, ami nekem, de ő is bólintott egyet. Csend vetült ránk, de szerintem még véletlenül sem azért, mert idegen volt számunkra a helyzet. Inkább csak nem tudtuk, mit mondjunk. Ha jó úton kapizsgálok, és ténylegesen kialakult valami Mylan és Ivan között, biztosan kurva szar lehet átutazni a fél világot tudván, hogy itt kell hagyni a másikat.

– Maradj még pár hetet – törte meg végül a csendet Aaron. – A tárgyfelvétel és a féléved aktiválása úgyis online megy. Nincs semmi abból, ha kihagyod az első heteidet.

– Átgondolom még. Lehet, nem lenne butaság – mondta Mylan.

– Tudod, Rosie-ék is letudják a házi vizsgájukat január végén. Sokkal jobban ráérnek majd. Biztosan ők is szeretnének becsületesen elbúcsúzni tőled – folytatta Aaron igazán fátyolosan. Mylan mosolya hirdette, hogy érti a célzást, amivel némán meg is erősítette, hogy igazam volt.

– Való igaz. Meglátom majd, mit tehetek.

– Nagyon helyes, testvér. De csak akkor engedem meg, hogy tovább dekkolj nálam, ha nem veszed elő még egyszer a pastist.

– Akkor inkább elköltözöm.

Még én is megvigyorogtam annak a kutyafasza italnak az említését, pedig legszívesebben hánytam volna a gondolatra.

– Ja, és ha már a pastisnál járunk, én nem vagyok hajlandó ma úgy ünnepelni, hogy lehúzatsz velem még egy felest abból a szarból – jegyeztem meg, és habár Mylan elnevette magát, én komolyan gondoltam. Inkább a kibaszott halál.

Még elbeszélgettünk egy ideig a srácokkal, rágyújtottunk még egy szál cigire, miközben az elmúlt egy hónap vizsgáit tárgyaltuk ki. A hó már vagy egy hete szüntelenül esett, az egyetemteret fehér takaró fedte előttünk. A megfáradt diákok fáradtan húzták magukat a parkoló felé a kocsijukhoz, nevetve beszélgettek és lepacsizva gratuláltak egymásnak a sikeres vizsgaidőszak miatt. Az épület falának dőlve figyeltem az embereket, miközben hallgattam Aaron és Mylan diskurálását arról, hogy melyik bárba menjünk ma este.