Rendbontás

XIV. Eve

Eve Hampton

Vasárnap este tízkor készen álltam a lefekvésre, miközben az ágyamhoz közelítve az ujjamon számolgattam, hogy hány órát tudok aludni, ha egy órán belül elalszom. Sajnos, ha nem alszom nyolc órát, elviselhetetlennek tartom az embereket, így különös figyelemmel ügyelek arra, hogy sulis napokon kipihent legyek. Szerencsére, ha tizenegyre alszom, be tudom tartani a magamnak támasztott szabályokat – igaz, reggel egy kicsit sietnem kell, mert Ivanék fél nyolcra jönnek értem, de simán megoldható.

Már a zuhanyzás és hajmosás után jártam, amikor megcsörrent a telefonom a töltőn. Teljesen biztos voltam benne, hogy Felix az, sőt még akkor is ezt gondoltam, amikor egy ismeretlen telefonszám rajzolódott ki a képernyőn. Meggyőződésem volt, hogy lemerült a kocsmában a telefonja, és elkérte valakiét, hogy fel tudjon hívni. Csinált már ilyet, nem is egyszer.

– Haló? – így fogadtam a hívást, miközben lehúztam az ágy mellett a mamuszomat, és a puha párnák közé vetettem magamat.

– Szevasz, Bambi.

Létezik az a pillanat ebben a csodálatos életben, amikor egy hangra, egy látványra, egy történésre mi emberek megérezzük saját szívünk dobbanásait, merthogy talán ki is hagy egy ütemet, mielőtt az izgalom olyan fergeteges módon szétáradna a testünkben. Létezik az a pillanat, és milyen csodálatos! Létezik, és én éreztem ezt minden porcikámmal, amikor Raiden Wolf beleszólt a telefonba.

– Raiden? Szia – köszöntem, miközben mosolyra húzódott a szám.

Törökülésbe kuporodtam az ágyam közepén. Ötletem sem volt, hogyan szerezhette meg a számom, de nem is érdekelt annyira, hogy megkérdezzem.

– Szia, Eve. Nem láttalak pénteken a Kőviskóban. Teljesen elszomorodtam sajnos.

– Jaj, azt ne mondd, hogy csak értem mentél inni, mert menten megfájdul a szívem – viccelődtem Raidennel, a szavaim már-már áztak a szarkazmusban.

– Nos, hölgyem, hazudnék, ha megcáfolnám pedig ezt. Csak vártam és vártam Önre, de hiába.

Azt hittem, hogy csak költői túlzás a könyvekben az a kifejezés, hogy úgy érződik a karakter gyomrában a másik egy-egy szavára, mintha pillangók repdesnének benne, de amikor Raiden Wolf kijelentette, hogy pénteken engem várt a Kőviskóban, esküszöm, éreztem ezeket a flúgos rovarokat megmozdulni a hasamban.

– Nos, fogadja mélyreható sajnálatomat. Azokban az órákban itthon feküdtem a plüsseim társaságában és filmet néztem. Meglehet, látogatást tettem volna a Kőviskóba, ha meghív az úr.

– Buta, buta én... – motyogta Raiden szellemesen. Fülig ért a szám, de ez nem volt meglepő; mindig mosolyogtam, mikor Raidennel beszélgettem. – És otthon vagy most is?

– Hol máshol lennék vasárnap este 10-kor szerinted? – csipkelődtem a fiúval, majd hátra dőltem az ágyamban, és hanyatt fekve folytattam tovább a beszélgetést.

A plafonon égő lámpámat néztem, meg azt, hogy a lámpabúra mintáinak kacifántos árnyéka milyen szépen terült el a fehér festéken.

– Hát most én honnan tudjam, hogy Eve Hampton kalandos életében mik történnek? – megkacagtam a furfangos költői kérdést, de nem volt időm válaszolni rá. – Mondjuk, kínos is lett volna, ha nem vagy otthon, mert itt ülök az ablakod előtt.

– Tessék? – csak ennyire telt tőlem, miközben felugrottam az ágyamról és az ablakomhoz léptem. Nem volt lehúzva a redőnyöm, hagytam napközben, hogy a nyomott napsütés bevilágítsa a szobámat, így csak a függönyömet kellett elhúznom ahhoz, hogy megpillantsam Raiden Wolfot az utcalámpa alatti padon ülve, mellette fekete motorjával. – Te aztán mit keresel itt?