Rendbontás

XXI. Eve

huszonegy héttel Azelőtt

✰

Eve Hampton

Három hét.

Három hét telt el azóta, hogy Raiden Wolf megjelent az ablakom alatt, én pedig megmondtam neki, hogy a barátkozáson kívül nem szeretnék semmit sem kezdeni vele. Ebben a három hétben kétszer is voltam a Kőviskóban, de egyszer sem jelent meg – és elég biztos vagyok benne, hogy miattam.

Eleinte borzasztóan bűntudatom volt, hogy megbántottam, de a bűntudatom lassan átformálódott dühvé. Legfőképpen ez annak köszönhető, hogy hiányzott nekem, és egyébként a barátja akartam lenni. Ezt fel is ajánlottam neki a kávézással, és azzal, hogy burkoltan elutasította, gyakorlatilag csak megerősített abban a gondolatban, hogy nem lenne jó vele összegabalyodni, hiszen nem a barátom akar lenni. Csak arra kellettem volna neki, és mikor tudatosult benne, hogy nem fog összejönni, felszívódott.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem gondoltam rá naponta. Minden alkalommal, amikor olvastam a kötelezőket, eszembe jutott, hogy mennyire szívesen megvitatnám vele a tartalmukat. Az álmaimban is kísértett – többször is, mint azt bevallanám. Nem egyszer játszottak főszerepet az ajkai az enyémeken, nem egyszer keltem fel kipirosodva egy túlfűtött fantáziából, ami csak őt és engem foglalt magába. Mondanom sem kell, hogy szinte kétnaponta jártam a templomba valamilyen megtisztulást remélve. Egyértelműen akartam, kívántam őt, és emiatt hihetetlenül haragudtam magamra, de közben hálás is voltam a kis fejemnek azért, mert jól döntöttem vele kapcsolatban.

Megőrjített engem az a fiú – ha beszélgettünk, azért, ha pedig nem, akkor meg azért.

Szerdán, Hálaadás előtt egy nappal a suli udvarán szervezett jótékonysági esten ültem egy körasztal előtt a családommal, és őt kerestem a tömegben. A gimi igazgatója, Mr. Allen minden évben pontosan ezen a napon szervezi meg a jótékonysági estet, mielőtt egy négynapos hosszúhétvégére bocsátana minket diákokat. Fellépők, élő zene és vacsora fogadja azokat, akik jegyet váltanak erre az eseményre. A bevétel nagyrésze a városi árvaháznak megy, de részesülnek belőle a templomok és maga a gimnázium is. Sokan részt vesznek ezen az estén, így mondanom sem kell, hogy a tavalyihoz hasonlóan az idein is fuldokoltam a tömegben.

Összefutottunk Astriddal és a szüleivel, de anyáék nyilván leálltak beszélgetni Mr. és Mrs. Lipovskyval is, amíg Ivannal megvitattuk, hogy mennyire nem szeretnénk itt lenni. Rosie a vacsora alatt csatlakozott hozzánk – a szülei mindig dolgoznak és sosem kísérik el ilyen helyekre, Aaron pedig hazament az ünnep miatt.

– Nem hiszem, hogy eljött – szólalt meg a lány hirtelen.

Anyáék a mögöttünk lévő asztalnál ülőkkel cseverésztek, én pedig elvesztettem a tömegben a tekintetem egy olyan embert keresve, aki még véletlenül sem jó hozzám.

– Ki? – természetesen tettettem a hülyét, ahogyan Rosie-ra néztem.

Többször felhozta ő is és a barátaim is Raident, de nem igazán beszéltem róla nekik – legfőképpen azért, mert nem volt miről beszélni.

– Az, akit keresel – mondta Rosie sejtelmesen, ahogyan egy újabb falat lazacot szúrt a villájára. – Minden bizonnyal nem jött el. A húgát sem látom.

És ezzel gyakorlatilag meg is halt a beszélgetésünk. Kilenc után értünk haza anyáékkal, még egy kicsit beszélgettünk a nappaliban, aztán mindenki ment a saját dolgára. Lezuhanyoztam és a takaróm alá bújtam, de egyszerűen nem tudtam elaludni. Csak forgolódtam a befűtött szobám ágyában, aztán egy ponton felálltam vizet inni, bekapcsoltam a laptopomat, sorozatoztam és miegymás. Hajnali kettőkor sóhajtva álltam az ablakom elé – néztem az utcai lámpa által megvilágított padot, ami üresen és ridegen nézett vissza rám. Egy részem mindennél jobban szerette volna, hogy megjelenjen Raiden a látókörömben, de tudtam, hogy nem fog.