Rendbontás

XXVII. Raiden

Raiden Wolf

Eve Hampton lesz a végzetem. Teljesen biztos voltam benne akkor, amikor azon a csütörtök estén az arcomhoz érintette bársonyos kezét és úgy vigasztalt, ahogyan senki más ezelőtt.

Az elmém képtelen volt befogadni azt a gyengédséget, amit ez a lány nyújt nekem. Amit kivált belőlem.

Nem tudom, miért nyíltam meg előtte. Egyszerűen csak azok a szavak jártak a fejemben, amiket mondott nekem a kommunikációról meg hasonló szarságokról. Még mindig szarságoknak gondoltam őket, de tudtam, hogy ez neki fontos – én pedig mindent megtettem volna, hogy ő jól érezze magát. Senkinek nem mondtam el eddig, hogy haragszom anyára, még magamnak sem. Azt hiszem, túlságosan féltem rá gondolni, a lényére. Arra, hogy már nincs velük. Utáltam azt a sok érzelmet, amit éreztem, mikor rajta gondolkoztam. Beszámíthatatlanná váltam tőle.

Igenis haragszom anyámra. Elmondhatta volna, mennyire rosszul van. Elmondhatta volna, hogy nem látja a végét a szomorúságának. Segíthettem volna neki, ha hagyja, és akkor még mindig itt lenne. Önzőnek gondoltam, mert elvette tőlem a lehetőséget, hogy több időt tudjak vele tölteni. Melanie-t is szétszedte a halála, apámat pedig fel sem ismerem azóta. Beszélhettünk volna a gondjairól, járhatott volna szakemberhez, de ő úgy döntött, hogy befejezi a játékot és elhagy minket.

Utáltam magam, amiért ilyen gondolatok jártak a fejemben.

Apával is összevesztem, mielőtt átmentem volna Aaronhoz tanulni – eredetileg nem is akartam, de aztán képtelen voltam otthon lenni. Mivel Melanie sem kísérte el apát a temetőre, az öreg kibaszottul mérges lett, mikor bejelentettem, hogy én sem megyek. Úgy érezte, tiszteletlenség anyával szemben, de én képtelen voltam leülni a sírjához. Úgy éreztem, ott maradok, ha megteszem.

Annyira kattogtam azon, amit Eve-nek és vele együtt magamnak is bevallottam, hogy nem tudtam hazamenni apához. Csak motoroztam hosszú órákig, amíg bírtam. Bűntudatom volt azért, mert mérges voltam anyámra.

Beteg volt. És az anyám. És halott.

Semmi más nem volt, amit éreztem, csak gonoszság.

Ezért nem beszéltem soha róla: ha beszélek, előtörnek vele kapcsolatban a gondolataim, és nem tudom őket kezelni.

Csütörtök éjjel eleredt az eső Portland utcáin – egy ideig nem tudtam eldönteni, hogy havazik-e, de inkább víz volt még az, ami rám hullott a sötét égből. Tudtam, hogy nem jó ötlet kapni egy tüdőgyulladást a vizsgaidőszak előtt, így kénytelen voltam befordulni egy ismerős utcára, aztán leállítani a motorom. Azelőtt a panel előtt álltam, ahol Aaron élt, ahol egykor én is éltem. Tudta, hogy milyen nap van, és nagyrészben azért szervezte pont mára a tanulós napot, hogy ne legyek egyedül. Semmi kétségem nem volt arról, hogy biztosít ma estére egy helyet számomra a kanapén.

Semmi kétségem nem volt, de amikor a parkolóból felnéztem a lakása tetővel fedett erkélyére és megláttam őt a kisasztalnál ülve dohányozni, Rosie-val az ölében, ledermedtem a kocsik között. Ők nem vettek észre engem – és jobb is így, mert Aaron azon nyomban beinvitált volna. Megkérte volna Rosie-t kedvesen, hogy menjen haza, és ha arra lett volna szükségem, az egész éjszakát végig dumálta volna velem. Belemerültek a beszélgetésbe, önfeledten nevettek egymást nézve. Látszott rajtuk, hogy egymás szerelméből táplálkoznak.

Ki vagyok én, hogy elrontsam az estéjüket?

Mosolyogtam egyet a barátom boldogságát látva, aztán visszaraktam a sisakot a fejemre és újra motorra pattantam.

Ötletem sem volt, hogy merre megyek. Csak szeltem az utcákat az esőben, és Eve szavain agyaltam. Felajánlotta, hogy maradjak nála estére, de az az igazság, hogy megijesztett, mennyire nyitott voltam vele. Féltem a társaságában maradni abban a percben, mert nem tudtam, hogyan reagáljak arra a sok heves érzelemre, ami úrrá lett rajtam. Az érintése járt a fejemben, ahogy végig simította az arcomat, az ujjára, ahogy letörölte azt a könnycseppet a szemem alól. A mosolyára, miközben nyugtatott, a hidegtől kipirosodott arcára, amit olyan megértően fordított felém.