Rendbontás

XXXII. Eve

Eve Hampton

Az év utolsó napján, Ivan és a sötét zöld Mercedes Benz autója leparkolt a házam előtt, hogy beüljek a megszokott helyemre Rosie és Astrid mellé.

– Hagyjál békén. – Ez volt az első mondat, amit meghallottam Felix szájából, a szokásosnál durvább módon.

– Mi van, rossz lábbal keltél? – kérdezte Astrid mellettem egy olyan arckifejezéssel párosítva, ami semmi mást nem szimbolizált, csak haragot és értetlenséget.

– Mondom, hogy hagyjál békén! – Felix felemelte a hangját, mellyel hosszú percekig némaságot idézett elő.

Próbáltam előre hajolni, hogy lássam az arcát, de csak a fejére dobott fekete kapucniját és a mögüle kikandikáló napszemüvegét láttam. Ivan mellette csendben vezetett, Astrid pedig a középen ülő Rosie mellett az ablak felé fordította a fejét és a havas tájat figyelte.

– Jó, srácok – szólalt meg Rosie. – Ez így nem megy. Könyörgöm, az év utolsó bulijába megyünk. Nem telhet egy Szilveszter ilyen eszeveszettül nyomottan.

– Én nem csinálok semmit – éledt fel hatalmas hévvel Astrid –, nem tehetek róla, hogy Felix ilyen kibaszott bunkó!

– Hányszor mondjam, hogy hagyjál békén?

Nem volt ez megszokott ettől a kettőtől. Egyrészről az sem, hogy ténylegesen összevesztek és a folyamatos civakodásuk az életben egyszer komoly hangvételűnek bizonyult, másrészről pedig Felix viselkedését sem tudta egyikünk sem az ujja köré csavarni. Mérges volt és magába zárkózott, ami csak azt szülte, hogy saját magának szöges ellentétét prezentálta elénk.

Az út olyan mogorva volt ezek után, mint az időjárás. A rádió halkan morajlott, de egy idő után elromlott, így teljes csendbe burkolódzott a társaság. Aaron egyik egyetemi barátja, egy Dorian nevezetű srác szilveszteri bulit szervez, Aaron pedig meghívott minket, így – mivel nyilván elfogadtuk a meghívást –, nem csak Portland egészét szeljük át, hanem el is hagyjuk a várost és Salembe utazunk. Egy kicsivel több, mint háromnegyed órás kocsikázásról van szó, de már az első húsz perc is egy örökkévalóságnak tűnt ebben a nyomasztó csendben, ami beállt közénk.

Az autópályáról már pár mérföld híján majdnem lekanyarodtunk volna, mikor a sötét zöld Mercedes Benz kicsit sem biztató módon rugózni kezdett menetében. Mindannyiunk felfigyelt a döcögésre, és ez pont elég volt ahhoz, hogy felocsúdjunk a némaságból.

– Ivan – szólalt meg Felix, ahogyan a könyöklőbe kapaszkodott. – Állj félre!

– Ivan, mi történik? – kérdezte Astrid is, én pedig biztos, ami biztos alapon belekapaszkodtam az ajtó fogantyújába. Igazán költői lenne, ha az év utolsó napján halnánk meg, de azért igen erősen reménykedtem, hogy erre nem kerül sor.

– Állj félre! – ismételte önmagát Felix kivételesen mindenféle poénkodás nélkül, Ivan pedig hallgatott rá és áttért a leállósávra. Több időnk nem is nagyon lett volna, ugyanis a sötét zöld Mercedes Benz saját magától lerobbant. – Szálljunk ki!

Sietősen hagytuk el a sötét zöld Mercedes Benz üléseit. Így is történt az, hogy este fél tízkor, az autópálya kellős közepén, két város között kint álltunk öten egy lerobbant autót bámulva, miközben esett ránk a hó. Megszólalni sem tudtunk hosszú másodpercekig, csak megteremtettük ezt a kívülről biztosan halálosan komikusnak tűnő helyzetet. Én hasonlóan nézhettem ki a sok réteg ruhától és a téli felszereléseimtől, mint egy pingvin, mert mozogni sem tudtam szinte; a kabát, a sapka és a szőnyeg méretű sál alatt majdhogynem az egész ruhatáramat viseltem, mert nem akartam fázni az úton és úgy terveztem, hogy majd a buliban kicsit levetkőzöm, ha melegem lesz. Rosie és Astrid fénylett a magukra szórt csillámtól, akár egy diszkógömb, Felix pedig igazán nevetségesen, pulcsija kapucnijával a fején, bomberdzsekiben és napszemüvegben állt mellettem, amíg Ivan úgy le volt döbbenve a kocsija miatt, mintha egy teljesen új és modern darab lett volna az övé, amiről még csak feltételezni sem szabadna, hogy bármikor is feladhatja a harcot.