Rendbontás

VIII. Raiden

Raiden Wolf

Nem szeretek korán kelni, ami igazán pech a hétfői napomat tekintve, mivel már reggel nyolckor kezdődik az órám az egyetemen. Jó, nem sír annyira a szám, mert legalább féltizenkettőkör már végzek, de igazi manőver kell ahhoz általában, hogy képes legyek ébren maradni azalatt a másfél óra alatt, amit a konfliktuselmélet című kurzusom megkíván. Aaron a jobbomon ülve küzdött az ébrenléttel, de tőle már az is nagy szó, hogy tiszteletét tette ma reggel a teremben. Még egy hónapot adok neki, és el is felejti, hogy létezik ez az előadás.

Nem szívesen mondom neki – ezért nem is mondtam, nehogy elbízza magát –, de igaza volt a tanulós napot illetően. Tényleg sikerült haladnom a beadandóval, és határidőn belül le tudtam adni. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az a szedett-vedett bandája megmelengeti a szívemet, de vicces kis társaság, és kellemes volt velük elütni az időt. Különösen azzal az eggyel, aki kétségkívül a legkevesebbet beszél közülük, és aki a legjobban mozgatja a fantáziámat.

Eve Hampton.

Nem akarok felesleges kapcsolatokba bonyolódni, és ha akarnék is, akkor is tudnám, hogy ő nem játszik az asztalon, de néha azon kapom magam, hogy tudatomon kívül is flörtölök vele. A gyengém a látvány, ahogyan elpirul, és zavarában mosolyogni kezd. Kibaszottul élvezem, ahogyan reagál rám. Minden bizonnyal azért, mert nem sokan figyeltek fel rá eddig – noha nem azért, mert csúnya lenne, vagy hasonlók, hanem mert szerintem direkt próbál láthatatlan maradni. A nagyhangú társaságában el tud bújni, és ő ezt élvezi. Amikor már úgy éreztem szombaton, hogy kell egy kis szünet a többiektől és kimentem cigizni az erkélyre, kellemes meglepetésként ért, hogy követett. Olyan szabadon ment bele velem a kötelezője témájába, hogy rendesen meglepődtem. Azt hiszem, a szombati volt az első hosszabb kommunikációnk zsenge ismeretségünk alatt, és legnagyobb szomorúságomra kurvára élveztem minden percét. Ahogyan védte az igazát és belekeveredett velem a békés vitába, csak úgy csillogtak azok az őzike szemei. Mikor megkérdeztem, hogy min gondolkozik és válaszolt, hogy rajtam, nagyon erősen vissza kellett fognom magam, hogy ne nyomjak be valamilyen erotikus poént – tudtam, hogy nem szabad, mert a látványa túlságosan izgat, és ha elkezdtem volna arról fantáziálni, hogy magához ér a gondolatomra, ott helyben az erkélyen letépem a ruháit. Amire ugyebár nem volt szükség, hiszen – mint tudjuk – nem dugom meg a lelkész lányát.

Többet agyaltam rajta, mint kellett volna. Vasárnap azon kaptam magam, hogy a közösségi médiáját böngészem. Az elmúlt fél évben ő az első ember, akivel huzamosabb ideig beszélgettem, ráadásul úgy, hogy még kedvem is volt hozzá. Nem tudom, milyen szirén ereje van, de elfeledteti velem a sok szart. Ha nem lenne ennyi önerőm, már felkerestem volna csak azért, hogy beszélgetni tudjak vele. Az emberi kommunikáció azon formája hiányzik, amit ő nyújtott nekem szombat délelőtt.

– Elmegyünk enni óra után? – zökkentett ki a gondolataim közül Aaron.

Esélytelen, hogy én csúcsidőben ebédelni menjek valamilyen idétlen gyorsétterembe, ahol kétlábon megállni is nehéz, akkora a tömeg. Persze, ezt nem mondhatom Aaronnek, mert akkor valami újabb monológot kapnék arról, hogy lassan remete leszek.

– Főzni terveztem, mire Melanie hazaér a suliból. Gyere át, ebédeljünk otthon.

– Legyen így, drága barátom – egyezett bele Aaron, ahogyan lustán ásított egyet.

. . .

Pont akkor vettem ki a sütőből a csirkét, amikor Melanie belépett az ajtón. Mostanra már megszokhattam volna, de még mindig meglep néha a totál sötét viselete. Régebben olyan virágos, színes ruhákban járt, hogy legszívesebben hánytam volna tőle – manapság úgy öltözik, mint valami gót csaj. Fekete neccharisnya, fekete bőrszoknya, fekete kapucnis felső. Eleinte azt hittem, hogy a gyász teszi, de kezdem elfogadni a tényt, hogy stílust váltott.