Rendbontás

XIX. Eve

Eve Hampton

Reggel értem haza a Halloweeni buliból, és úgy mentem el istentiszteletre, hogy a zuhanyzáson és az átöltözésen kívül semmi mást nem csináltam. Apa mondta nekem, hogy nem muszáj ma részt vennem és pihenjek, de a tegnap – illetve a ma – éjszaka után úgy éreztem, muszáj megtisztulnom a templomban.

Piszkosnak éreztem magam Raiden Wolf csókjától és a vágytól, amit ő keltett bennem. Mocskosnak. Bűnösnek.

A flörtölések ártatlan játékok voltak, amik nem csak jólestek, de növelték a magabiztosságomat is. Élveztem mindent ezzel a fiúval, és észre sem vettem, hogy az ártatlan játék milyen komoly és erőteljes érzelemmé alakult át bennem. Már csak a tény is hihetetlen, hogy egy olyan kaliberű srác adta az első csókomat, mint Raiden Wolf, de az még hihetetlenebb volt, hogy mennyire kívánt engem. Engem.

Az ártatlan játék már veszélyes játék. Akárhányszor eszembe jutottak az emlékek, akárhányszor édes ajkaira gondoltam a bőrömön, felgyulladtam belül – vágytam a folytatásra, és ez... ez volt az, amit ki akartam űzni magamból a templomban.

Akármennyire nehéz is ezt kimondani, Raidennel nem keveredhetek ennél nagyobb galibába. Egyszerűen csak nem vagyunk egymásnak valók, és ezt mindketten tudjuk – tudom, hogy ő is. A felelősségteljes és érett döntés, hogy a barátságon túl nem lépünk, mert felesleges fájdalmakat okoznánk egymásnak. Már azelőtt tudtam az életvitelét, mielőtt leült volna hozzánk tavasszal az asztalunkhoz Aaron társaságában: ő nem bonyolódik kapcsolatokba, én pedig nem tudnám elviselni, hogy valakinek néhány légyottja legyek, semmi több. Ha ilyen ellentétekkel kezdenénk bele egy kapcsolatba, csak sérülnénk.

Egyszer, mikor a félelmeinkről beszéltünk a Broadway hídon, azt mondtam neki, hogy nem igazán voltak félelmetes helyzetek az életemben, ami teljesen igaz. Tudatosan kerültem az ijesztő szituációkat, mert a félelem megbénítja az embereket. Ha azt éreztem, hogy az adott szituáció kikészítene, vagy hasonló negatív érzelmeket keltene bennem, egyszerűen nem léptem bele.

Most viszont beleléptem. És rettegtem. Rettegtem attól, hogy megsérülök, vagy hogy őt bántom meg.

Lehajtottam a fejem, de nem mormoltam magamban az imát. Erőt kértem ahhoz, hogy el tudjak távolodni Raiden Wolftól.

***

Anya meghívta a barátaimat ebédre, akik kifejezetten örültek másnaposan a húslevesnek. Hajnal hat körül válhattunk el egymástól, mindenki ment a saját dolgára – tehát aludni. Megígértük Astridnak, hogy délután majd átmegyünk és segítünk összetakarítani, mert konkrétan undorító az a rendetlenség, ami eluralkodott a házában.

– Mrs Hampton, ez a húsleves mennyei – dicsérte anyámat Aaron csukott szemmel, majd mellette ülő barátnőjéhez fordult. – Meg kéne tanulnod húslevest főzni.

– Nem tudok főzni. A családom sem tud. Majd Mrs. Hampton mindig csomagol a gyerekeknek, estére pedig rendelünk pizzát – festette fel a jövőképet Rosie, Aaron pedig vonakodva beleegyezett.

Anya mosolyogva figyelte őket – imádták apával ezt a párost. Kíváncsi vagyok rá, hogy mit szólnának rólam és Raidenről, meg arról a csókról, amit váltottunk pár órával ezelőtt.

– És milyen volt egyébként a buli? – kérdezte apa, Astrid pedig lopva rám pillantott, miközben fújással próbálta hűteni a kezében lévő kanál felszínén a forró levest.

A barátaim nagyon kedvesek voltak, mert egyszer sem hozták fel, hogy mégis miért tűntem el egy teljes órára Raiden Wolffal. Persze láttam minden percben, hogy le akarnak támadni a kérdésekkel, de még nem tették. Türelmesen várnak, amíg én magam is feldolgozom.