Rendbontás

XXXV. Raiden

Raiden Wolf

Kellemes csendben ültem Mylan és Aaron társaságában az utóbbi lakásának a kanapéján. Már csak két vizsgánk volt – egy pénteken, egy pedig január 17-én. Csak a falióra kattogása zavarta meg a némaságot, amíg be nem robbant az ajtón a Flúgos Társaság.

Astrid és Felix hangosan civakodtak valamin, amit nem is teljesen értettem, mögöttük Ivan és Rosie fáradtan követte őket, akár a csalódott szülők. Eve sehol sem volt, de nem lepődtem meg.

Mikor Szilveszterkor szünetet kért a bandájától, nem tudtam pontosan, hogy rám is értette-e vagy nem, de az utóbbin van a voksom. Igaz, az üzeneteink száma jócskán megcsappant, de ezt betudom annak, hogy még próbálja kitalálni az érzelmeit a köztünk történtek kapcsán.

Minden nap az jár a fejemben, ahogyan az ujjaimon mozgott, kergetve az orgazmusát. Annyira kibaszott szexi volt – egyszerűen nem tudom kiverni őt a gondolataim közül. Mentségemre szóljon, nem akartam letámadni, de annyira elveszettnek és ijedtnek tűnt a tömeg közepén a barátai nélkül, hogy muszáj volt elvonnom a figyelmét, utána pedig a vágy kikövezte előttünk az utat abba a sötét szobába.

Talán jó is, hogy az elmúlt egy hétben nem találkoztunk, mert fixen megbuktam volna a hátralévő vizsgáimon. A megszállottja lettem. Magamnak akartam őt, csakis magamnak. A gondolatra, hogy valaki más ér hozzá úgy, ahogy én, vagy hogy más nevét nyögi az élvezettől... nem, ezt nem engedhettem meg.

Eve Hampton az enyém.

Szerencsére a többieket is szorította az idő a vizsgájuk miatt, így hamar elcsendesültek és le is ültek tanulni. Órákon keresztül némaságba burkolództunk, amit még véletlenül sem bántam. Már bőven lement a Nap, mire feleszméltem és kimentem cigizni – már akkor tudtam, hogy véletlenül sem lesz meg az az öt nyugodt perc, amikor Aaronon és Mylanon kívül kitömörült hozzám a csoport.

Hozzájuk nem illően csak bámultak rám. Felix helyet foglalt a kiasztal másik oldalán a szabad széken, Rosie és Ivan az erkély korlátjának támaszkodott, Astrid pedig a lakásba vezető ajtónak dőlt. A félhomályban csak a cigim parázsa és vizslató tekintetük világított.

Éreztem, hogy valamit akarnak tőlem és annak reményében, hogy hamarabb békén hagytak, végül megszólaltam.

– Segíthetek valamiben?

– Beszéltél Eve-vel a szilveszteri buli óta? – kapott Astrid a kérdésemen.

Istenem, ha ez egy közös fenyegetés lesz, inkább leugrom az erkélyről!

– Elvétve, egy két üzenet erejéig. Miért?

– Aggódunk érte – mondta Rosie rezzenéstelen arccal. – Szeretnénk tiszteletben tartani a határait, ezért... nos, örülnénk, ha te néznél rá helyettünk. Légy szíves.

Éreztem Rosie-n, hogy nehezére esik szívességet kérni tőlem, amin egyébként kifejezetten jól szórakoztam.

– Eve tud vigyázni magára, nagylány már. Ha egyedül akar lenni, akkor egyedül lesz.

– Tudjuk ezt, de csak meg akarunk bizonyosodni arról, hogy jól van – vette át a szót újra Astrid. Rosie-n értelemszerűen látszott, hogy felbasztam azzal, hogy nem ugrottam egyből a kérésére. Félek, a torkomnak ugrott volna, ha Astrid nem szólal meg előtte. – Múlt héten szinte semmit nem beszéltünk vele. Persze, az órákon találkoztunk és nagyon felhőtlenül beszélgetett velünk, de nagyon bűntudatunk van a buli miatt, és csak tudni akarjuk, hogy rendben van. Ennyi az egész.

– Mi lesz veletek, ha kikerültök a gimiből? Ugye tudjátok, hogy nem fogtok minden nap találkozni, hacsak nem ugyanarra az egyetemre jelentkeztek?