Rendbontás

XXVI. Eve

Eve Hampton

Habár nem voltam az a bulizós típus, kifejezetten jobban élveztem azokat a programokat, amiket szórakozásból terveztünk a barátaimmal, és nem a tanulás miatt. A gimiben minden év második félévének január utolsó napjaiban esedékes a házi vizsgának csúfolt pokoljárás. A célja, hogy felkészítsenek minket a végzős évi éles vizsgákra, szóval habár jó volt az elképzelés, én borzasztóan utáltam. Minden tanévben más tantárgy volt soron; idén irodalomból fogunk vizsgázni, ami nekem és Astridnak duplán szívás, mert emeltre járunk belőle. December elején már bőven éreztük a stresszt, és elég volt ahhoz, hogy a téli szünetből elvegyünk magunktól egy kis időt és tanulós napot szervezzünk.

Ahogyan legutóbb, úgy most is Aaronnál tartottuk – neki is kapóra jött, mert vészesen közeledett felé és a másik két fiú felé a vizsgaidőszak az egyetemen – gyakorlatilag jövő héttől kezdik a háborút, legalábbis így nevezik az előttük álló pár hetet.

Azóta az ominózus kávézás óta szinten minden délutánt Raidennel töltöttem. Igen sokszor ültünk be a Bájosba az óráim után, és órákon keresztül filozofáltunk valamiről abban a kis általunk megteremtett univerzumban, amiben hosszú-hosszú sétákat tettünk mi ketten. Megvitattunk mindent: egy-egy társadalmi problémát, az éppen esedékes kötelezőmet vagy az ő tételeinek vázlatát, de adódott olyan alkalom is, amikor csak összeültünk és mindketten csináltuk a saját dolgunkat, szó nélkül. Nagyon komolyan veszi ezt a barátosdit, mert szinte minden nap megjelent azzal az életveszélyes motorjával a sulim előtt csak azért, hogy elrobogjunk valamerre, ahol ketten lehetünk. Egy idő után már a többieknek is kezdett furává válni a történet, így egy szép napon, a cigilépcsőn ülve elmeséltem nekik, hogy pontosan mi is a helyzet velem és a fiúval, amivel ők előszeretettel cukkolnak, mondván, hogy a barátok nem jönnek minden nap eléd a sulihoz csak azért, hogy időt töltsenek veled. Habár részben jogosnak találtam a mondandójukat és igazat is adtam nekik, valójában nem teljesen értettem egyet velük, mert amit nem tudtak, hogy Raiden Wolf és én tényleg barátokká váltunk. Barátokká, akik zavarba jönnek a másik előtt és folyamatosan flörtölgetnek egymással – de barátok.

A téli szünetben kicsit csökkent a találkozásaink száma, mert sokszor Aaronnal volt, hogy közösen dolgozzák ki a nehezebb tételeket, amik megvitatásra szorulnak, így alig vártam azt a csütörtöki tanulós napot, csak hogy lássam.

Nem vittem túlzásba a készülődést – a bőrhidratáló arcszérumokon kívül nem is vittem fel más csecsebecsét az arcomra, egyrészről azért, mert nem volt kedvem, másrészről pedig féltem, hogy a hidegben netalántán ráfagy a smink az arcomra. Úgy beöltöztem, minta az Északi Sarkra készülnék: trikó, felé póló, rá pedig egy szürke kapucnis pulcsi. Ez volt a felső szettem, alul pedig egy bő szárú nadrágot viseltem, amihez bakancsot, téli kabátot, sálat és sapkát társítottam. Ivan, Felix, Astrid és a sötét zöld Mercedes Benz értem jött, de mivel kétszer lefulladtunk a cirka negyedórás út alatt, így mi értünk Aaronékhoz szinte utoljára – egyedül csak Raiden Wolf hiányzott a társaságból, amikor beléptünk az ajtón. Rosie minden bizonnyal már a panelban kelt, Mylan pedig... nos, ott lakik Aaronnel.

Egyből lecuccoltam a kanapé egyik végébe, amíg a másikon Astrid foglalt helyet; pár percen belül már annyi jegyzet töltötte ki a köztünk lévő űrt, amennyi egy egész papírgyűjtésnek is elegendő lenne. Rosie, Ivan és Felix a konyhaasztalnál tanultak, Mylan és Aaron pedig hatalmas diskurálásba kezdtek a tananyagukról.

Habár fejben tényleg ott voltam Astrid és a jegyzeteink előtt, és próbáltam a lehető legnagyobb erőbedobással figyelni, egy részem alig várta, hogy megjelenjen Raiden. Tudtam, hogy jön, mivel beszéltünk róla üzenetben, én pedig egyszerűen tűkön ültem csak azért, hogy láthassam.