Rendbontás

XXIII. Eve

Eve Hampton

Vasárnap reggel a templomban olyan eszméletlenül másnaposan hallgattam az istentiszteletet, hogy azt egyenesen szégyelltem. Az elmém valahol a Kőviskó utcájában Raiden Wolf körül járt – a gondolataim apámmal együtt prédikáltak.

Szerencsére nem voltam annyira részeg, hogy elfelejtsem a Raidennel való vitámat, bár ha nagyon belegondolok, nem vagyok biztos abban, hogy ez tényleg szerencsének fogható fel. Minden szóra emlékszem, és éppen ezért tökéletesen fel tudok idézni mindent, amit kótyagos állapotomban a fiú fejéhez vágtam. Ha tehetném, visszapörgetném az időt és fel sem állnék szombat este az ágyamból, hogy még csak össze se fussak vele.

Nem tudom pontosan, hogy a részeg énem miért gondolta úgy, hogy jó ötlet bevallani Raidennek, hogy érzelmeim vannak iránta, de igazából tudtam azt, hogy ez semmin nem változtat. Raiden egy az egyben beismerte, hogy ő nem az a barátnőzős típus, és kétlem, hogy egy aprócska vallomás meghatná. Bár igaz, tegnap végülis randira hívott, de nem igazi randihívás ez, ha előtte összevesztek annak hiányából. Különben is, a gondolataim nem változtak: nem szabad semmit kezdenem vele, és akkor sem esnék a karjaiba, ha olyan eszeveszettül erősen próbálkozna. Igaz, nem is áll fenn ez a veszély, de azért nem hagyott nyugodni. Mégis csak ez volt az első alkalom, hogy beismertem valakinek, hogy tetszik nekem. Bár az is tény, hogy ezelőtt nem is nagyon tetszett senki. Persze voltak olyanok, akik elkapták a tekintetemet, de nem mondanám, hogy ilyen heves érzelmeket váltottak ki belőlem. Ott van például Robbie Robbins, akinek a nevén túl igazából az egész jelleme is egy vicc. Visszagondolva nem tudom, hogy mit láttam benne – azt hiszem, hogy a kedvességével fogott meg egy picurkát, de igazából nem is kedves volt, hanem egy papucs. Akárhogyan is, ő volt az egyetlen tizedikben, aki rábírt egy randevúra, de aztán meg akart csókolni valamilyen irtó kínos módon, amit én még véletlenül sem engedtem, így vége is lett a hatalmas kalandnak.

Robbie Robbins teljes mértékben ellentéte volt Raiden Wolfnak. Nem csak a színes természete és a szőke haja miatt, hanem belülről is. Ha Robbie Robbins egy virág, akkor Raiden egy százéves, terebélyes fa kérge. Amíg Robbie Robbins azt sem tudta, hogy hogyan érjen hozzám annak érdekében, hogy megcsókoljon, Raiden elnémította a folyamatos csacsogásomat és elvette azt, ami kell neki – ami történetesen én magam voltam. Durván és birtokló módon csókolt, ott fogott, ahol tudott; akár egy istennőt, úgy tartott a kezei között.

Összefontam a lábaimat a feltörekvő vágy hatására, amit az emlékek keltettek bennem. Iszonyúan szerettem volna megismételni azt a csókot Raidennel, de tegnap egyértelművé vált számomra is, hogy nem szabad visszaesnem a karjaiba. Sosem váltott ki belőlem senki sem olyan mérges állapotot, hogy egy utca közepén hangosan kiabáljak. Vagyis, hát... rajta kívül legalábbis senki sem. Elvesztem a fejemet a közelében, éppen ezért távol kell maradnom tőle.

Miután apa befejezte az istentiszteletet, beszélgettem még pár szót a közösség tagjaival, meghallgattam Mr. Porter megunhatatlan vicceit, aztán Felixszel az oldalamon kiléptem a templomból. Az utóbbi tegnap éjszaka sikeresen haza vánszorgott, de már nem voltam fent – annyira lerészegedtem a Kőviskóban, hogy gyakorlatilag még zuhanyozni sem jutottam el. Borzasztó másnaposság hirdeti a rossz döntéseimet ma, fejfájás és hányinger jelzi, mennyire sok feles égette a torkomat tegnap.

Nem viseltem jól a tömeget a szent épület előtt. Az istentisztelet után a hazafelé siető vagy éppen nem siető, hanem kellemes délelőtti cseverészést folytató nép felkavarta amúgy sem nyugodt gyomromat.

A világos színekbe borult környezetben egyből kiszúrtam egy hátrébb parkoló fekete motort – éreztem, ahogyan egy ütemet kihagy a szívem az ijedtségre. Ahogyan felpillantottam a szintén feketébe öltözött tulajdonosa szürke szemeibe, elkapott a páni félelem. Jobbra-balra forgattam a fejemet és reménykedtem, hogy apa még bent van a templomban.