Rendbontás

XXV. Raiden

Raiden Wolf

Kevesebb, mint egy hónap volt hátra a vizsgaidőszakig, és már bőven éreztem a szelét. Habár december közepén kezdődik a hajtás, én már jóval előtte kikészülök a tételkidolgozás és a tanulás miatt. Megkockáztatom, hogy ezt a részét jobban utálom az egyetemnek, mint magát a vizsgázást. Idén kifejezetten könnyíti mondjuk a helyzetet Eve Hampton jelenléte.

Az egyetem könyvtárában ültünk, az asztal rám eső részén két megtört gerincű könyv között a laptopom pihent előttem, velem szemben pedig Eve olvasta a mostani kötelezőjét. Általában a Bájos kávézóban tengettük a napjainkat, de a tételeim miatt szükségem volt pár könyvre, amit csak ebben a könyvtárban találtam meg, úgyhogy a mai nap különleges. Eleinte kurvára elvonta a figyelmemet a lány jelenléte, de kiderült, hogy amúgy sokkal jobban fókuszálok hosszútávon, ha velem van. Ha felnézek a jegyzeteim sokaságából és látom őt, valamilyen különös oknál fogva megnyugszom.

Nem gondoltam volna, hogy tényleg sikeres lehet köztünk ez az egész barátság téma – még most sem vagyok benne biztos, hogy sikeres-e, ha őszinte akarok lenni –, de megelégszem ezzel az állapottal is, ha az azt jelenti, hogy láthatom. Két lábát felhúzta a székre, amin ült, selymes tincseit egy laza lófarokba kötötte a nyakánál és totál beleolvadt az ölében pihenő könyvre. Én adtam neki kölcsön a Godot-ra várvát, amit tegnapelőtt kapott meg kötelezőként. Kifejezetten érdekel erről a könyvről a véleménye, és nagyon vártam, hogy elolvassa. Kíváncsi vagyok, hogy egy mélyen vallásos ember hogy látja majd ezt az abszurd drámát, aminek az egész lényege, hogy a karakterek egy olyan istent várnak, aki amúgy soha nem jön el.

– Neked nem a tételeddel kéne foglalkoznod? – szólalt meg sejtelmesen, mikor észrevette, hogy mennyire belemerültem gyönyörű arcának tanulmányozásába. Huncut szemei adtak nekem egy sanda pillantást, de mielőtt megragadhattam volna a tekintetét, gyorsan lenézett a könyvre és lapozott egyet.

– Csak magadat hibáztathatod. Elvonod a figyelmemet.

– Ugyan már, ugyan már...

Elnyomtam a mosolyomat, és nem vittem tovább a témát. Kifejezetten nehéz volt betartani azokat a feltételeket, amiket adott nekem a barátság működéséhez. Aprócska flörtölésekből álltak a mindennapjaink, de nem vittük őket túlzásba – mintha félnénk, hogy ha átlépjük a határt, megbomlik az a tökéletes harmónia, amit megteremtettünk. Az elmúlt délutánok többségét együtt töltöttük, és ez lehetőséget adott arra, hogy egymáshoz szokjunk. Sokszor órákat beszélgettünk, néha csak csendben ültünk egymás mellett, és csináltuk a saját dolgunkat.

– Elég réginek tűnik ez a könyv – jegyezte meg, ahogyan a bebarnult lapok szélét vizslatta.

Valóban régi volt. Tizenöt évesen szereztem be, de már akkor sem volt új darab lévén, hogy egy antikváriumban vettem.

– Az is. Hat éve a polcomon porosodik.

Láttam Eve-n, hogy fejszámolást tart, pisze orrát összeráncolva jártak azok a csodálatos agytekervényei.

– Tizenöt évesen olvastad ezt a könyvet?

– Aha.

– És megértetted, miről szól?

– Mhm. Tetszett is. Ez a könyv vitt bele az abszurd drámák világába.

– Ez egy nehéz olvasmány.

Felhúztam a vállam, miközben megnyitottam a laptopomon a tételsort és lecsekkoltam a következő tétel címét. Aaronnal felosztottuk őket minden tantárgyból, hogy gyorsabban haladjunk a kidolgozással, de még így is eszméletlen lassan ment.