Rendbontás

XIII. Raiden

Raiden Wolf

Az egyetlen ok, amiért péntek este lementem Aaronnal a Kőviskóba, Eve Hampton volt. Eszméletlen módon látni szerettem volna, de ő kurvára nem jött el, így hoppon maradtam.

A hét minden napján csináltam valamit, hogy lekössem magam, és ne keressem fel: folyamatosan főztem, ha otthon voltam, edzeni jártam Aaronnel, előre megírtam két beadandómat, amiknek a leadási ideje csak jövő hónapban lesz. Gyakorlatilag megbabonázott az a csaj, ami csak azért kibaszott szánalmas, mert igazából alig volt pár interakciónk. A tanulós napi beszélgetésünk teljesen a fejembe szállt – azt hiszem, azért, mert május óta ő volt az első személy, akivel igazán mélyen tudtam beszélgetni valamiről anélkül, hogy feszengtem volna. Aztán a Kolumbusz napi bulin inkább tartottam az iramot Ivannal és Mylannal – soha többet nem csinálok ilyen felelőtlen dolgot –, csakhogy lekössem magam, de ironikus módon ahelyett, hogy elvonta volna a pia a figyelmem, igazából csak azon kaptam magam, hogy nem bírom távol tartani magam tőle. Ő is ivott rendesen, és feloldódtak a gátlásai az éjszaka folyamán, így amikor mögé léptem, ahogy táncolt, szinte beleolvadt a karjaimba. Egyértelműen nem vagyok unszimpatikus neki, ami csak sokkal inkább nehezíti a helyzetet. Ha azon az estén nem lépek le tőle, nem elég, hogy mindenki előtt lekapom a táncparkett közepén, de minden bizonnyal behúzom a mosdóba és állatias módon letépem a ruháit.

A legzavaróbb az egészben mégis az volt, hogy akármennyire is izgatott a teste, mégis a beszélgetés hiányzott vele a legjobban. A Bársony Bárban is legszívesebben elvonultam volna vele egy csendesebb helyre csak azért, hogy megvitassak vele valamilyen buta témát, de a barátai folyamatosan ott lézengtek körülötte. Hihetetlen, hogy egy tizenöt perces duma a kötelezőjéről mennyire meg tudott fogni.

Vasárnap reggel az ágyamban feküdtem, és a mellettem lévő fal előtt húzódó könyves polcomat mustráltam. Van rajta vagy kétszáz könyv, ha nem több, és a legtöbbjét már olvastam, de azért egy pár még várat magára. Anya halála óta nem vettem egyiket sem a kezembe, és bevallom, hiányzott rendesen. Megakadt a szemem az Akhilleusz dalán – azt kaptam anyától a huszadik szülinapomra tavaly nyáron. Több, mint egy éve szemezek vele, de nem mertem még elkezdeni, mert akárhányszor ránézek, eszembe jut a múlt.

A telefonom rezgése zökkentett ki, meg Aaron chatfeje.

Aaron Colman

Segíts. Én ezt nem bírom tovább.

Én

Mi a bajod?

Aaron Colman

Pénteken a Kőviskó után Mylannal és Ivannal átjöttünk hozzám.

Tegnap este is ittunk.

Haldoklom.

Én

Vigyek valami gyógyszert?

Aaron Colman

Igen, kérlek

És egy baltát, hogy levágd a fejem, hátha úgy nem fog fájni.

Kuncogva megcsóváltam a fejem, aztán kikászálódtam az ágyból, és felöltöztem. Magamhoz kaptam a motoros sisakomat, a konyhában zsebre vágtam egy levél Aspirint, aztán már meg is indultam. Apa még nem ért haza a melóból, Melanie-tól pedig nem is vártam, hogy kidugja a fejét a szobájából. Egy pár másodpercig vágyakozóan néztem az ajtaját, hátha megjelenik és varázslatos módon kérlel, hogy maradjak itthon, mert beszélgetni akar, de tudtam, hogy ez nem fog bekövetkezni.