Rendbontás

XXX. Eve

Eve Hampton

Karácsony előtt három nappal esett le az év első hava.

Igazán kárörvendőnek tűntem, de egy részem kifejezetten örült, hogy Raidennek beindultak a vizsgái. Annyira eszméletlen módon kikészített azon a péntek reggelen, mikor az ágyamban ébredt, hogy szinte remegtem a vágytól.

Hálásnak kéne lennem neki, amiért ilyen komolyan veszi kettőnk között a barátságot, elvégre csak egy tisztelettudó férfi szerepét adja így, én mégis azt kívántam mellette feküdve, hogy felejtse el egy kicsit, milyen szabályokat is alkottam kettőnk kapcsolatára. Pontosan ezért örültem, hogy az elmúlt napokban olyan sokat tanult és még üzenetben is csak elvétve lehetett elérni: nem ismertem fel önmagam, mikor vele vagyok. Éreztem, hogy kell egy kis szünet, mert meggondolatlan dolgokat tettem volna a társaságában.

Tanult a hibáiból abban a tekintetben, hogy most szólt az eltűnéséről. Amúgyis teljesen megértettem, bár amíg egy részem tényleg örült, hogy van időm felocsúdni a történtekből, a másik részemnek hiányzott a közelsége.

Az elmúlt napokat én is tanulással töltöttem főleg Astrid társaságában, de azon kaptam magam sokszor, hogy a nekem címzett kijelentésein agyalok. Sokszor játszadoztam el a gondolattal, hogy mégis milyen lenne vele együtt – úgy ténylegesen együtt, mint egy pár. Utáltam bevallani, hogy a Raiden effektus igenis élénken piszkálta a fantáziámat még mindig, hiába fokoztuk le a kettőnk közötti mizériát barátságra.

Szerencsére a karácsonyi őrület elvette a figyelmemet Raiden Wolfról, de csak egy kicsit.

A családomban nagy hagyománya van ennek az ünnepnek. A karácsony előtti utolsó napokat folyamatosan a templomban és a környékén töltjük. Apa minden évben, már-már hagyomány szinten hirdeti meg azokat a programokat, amik különösen a rászorulókat célozzák meg, én pedig az időm nagyrészét szívesen beáldozom, hogy segítsek neki a hajrában. Ingyen meleg ételt osztogatunk a hajléktalanoknak, akik nagy hálával jönnek hozzánk és fogadják el a számukra igen nagy ajándékot. Vannak visszatérők, őket már évek óta ismerem – mindig örülök, mikor újra látom őket és azt, hogy még életben vannak. Az ételosztás és az ajándékozás a kedvencem, ezért apa mindig oda oszt be engem. Az utóbbi igazából adománygyűjtés a gyerekeknek – december második felében apa lehetővé teszi, hogy megváljanak a tehetősebbek és a segíteni vágyók a már nem használt cuccaiktól és játékaiktól, de vannak olyanok is, akik direkt erre a célra vásárolnak egy csomó mindent, hogy le tudják adni. Olyan sok a szeretet az év ezen szakaszában a templom körül, hogy sehol sem lennék szívesebben.

Éppen egy kisfiú állt előttem, guggolva nyújtottam át neki a random kiválasztott ajándéktáskát és gyönyörű történetet kreáltam arról, hogy miért nem a Mikulás adja át neki most az ajándékot.

– Az a baj, hogy a sok gyerek miatt teljesen el van havazva – kezdtem a mesét, amit a kissrác előttem tágra nyílt szemekkel, izgatottan hallgatott. A hidegben pirossá vált orra olyan volt, mint a mesében Rudolfnak. – Ide ledobta az ajándékokat nekünk és megkért, hogy segítsünk be neki egy kicsit, és osszuk szét az ajándékokat a gyerekek között.

– Olyanok vagytok, mint a Télapó manói?

– Igen, pontosan!

Kicsit úgy is éreztem magam a fejemen lévő mikulássapka miatt, mint egy manó, de azért élveztem. Rengeteg gyerek jött el ma is, a szülők pedig hálálkodva köszönték meg az adományosztást, és hogy mosolyt csalunk a csemeték arcára. Egyik nap csatlakozott hozzám Astrid is, másik nap Felix és Ivan ügyetlenkedett az ételosztásnál.