Rendbontás

XXXIX. Raiden

Raiden Wolf

Még éreztem magamon Eve illatát, mikor beléptem a házba.

Még sosem szeretkeztem ennyire... érzelmesen, mint vele tettem a planetáriumban. Lekopogom, nem is terveztem levetkőztetni – sok helyen utánaolvastam, meg idétlen YouTube videókat néztem, és mindenhol csak azt az infót kaptam, hogy az első randi nem az etyepetye helye, ezért még csak tervben sem volt, hogy elveszem a szüzességét ma este, de amikor ő felhívott keringőre... képtelen voltam leállítani. Túlságosan vágytam rá. És most, hogy megkaptam... most már telhetetlen vagyok. Olyan érzés volt kapcsolódni ezzel a lánnyal, mintha haraptam volna egy szeletet a felhőkből, vagy mintha betekintést kaptam volna a mennyországba. Minden éjszakámat az ölelésében akartam tölteni. A teste összes pontját végig csókolni, és isteníteni őt.

Csend honolt otthon – apa dolgozik ma éjjel, Melanie pedig minden bizonnyal már húzta a lóbőrt. Gyorsan lezuhanyoztam, aztán feküdtem is le, de megéreztem azt, hogy egész nap nem kajáltam – túlságosan izgultam, hogy jól fog-e sikerülni a randi –, így kisettenkedtem a konyhába és a villanyt felnyomva kutakodtam a hűtőben. A tegnapi tejszínes tésztát vettem magamhoz, úgy ahogy volt, fazekastól, meg egy villát. Hülye lettem volna több mosatlan edényt csinálni.

Észrevettem a szobákhoz vezető szűk folyosón Melanie árnyékát, ahogy a konyha felé sétál. Gyorsan a faliórára pillantottam, már éjfél is elmúlt. Aaronhoz hasonlóan toltam az ételt a számba, de megálltam a rágásban, mikor a húgom adott nekem egy kósza pillantást. Azt hittem, enni jött ki, de ajkai közül egy szál gyújtatlan cigaretta lógott. Pufók arcán csillogtak a könnyei – egyenesen fénylettek, miközben a kijárat felé lépkedett nyűtt pizsamájában. Apa egyik bundás pulcsiját húzta magára a fogasnál, mielőtt kiment volna az ajtón.

Anyám halála óta nem láttam őt sírni. Ha nem tudtam volna, hogy lehetetlen, azt hittem volna, hogy azért nem ereszt könnyeket azóta, mert a temetésen az összeset kiengedte magából.

Valami történt.

Valami történt.

A pánik azonnal elöntött. Vajon apának esett valami baja? Nem, azt elmondta volna. Arról már tudnék. Talán ő sérült meg? Fáj valamije?

Arra készül, amire anya?

Elszívja az utolsó szál cigijét és véget vet az életének?

Elment az étvágyam. Még a hűtőbe sem raktam be a tejszínes tésztát, csak leraktam a pultra és egy konyharuhába töröltem a szám. Vajon hogy venné, ha kimennék hozzá? Beszélne hozzám? Elküldene?

Mielőtt érdemben átgondolhattam volna, meztelen felsőtestemre húztam a motoros kabátomat, és a testvérem után léptem.

Két kempingszék pihent a házunk előtt – apának mondtam már, hogy cserélje le őket, de ő kifejezetten szerette ezeket a szarokat, így rajtunk ragadtak. Melanie az egyikben ült, én pedig helyet foglaltam mellette. Nem mondtam semmit, csak kikutattam a kabátom zsebéből a cigimet, és rágyújtottam.

Eszméletlen fura volt a húgommal cigizni. Anya halála után nemsokkal rászokott, és nem is nagyon foglalkozott azzal, hogy titkolja, vagy ilyenek, de nem is beszélt róla. Noha, nem mintha beszélt volna bármiről is. A szükséges körökön túl egy szót sem szólt hozzám vagy apához.

Csak ültünk egymás mellett és fújtuk a füstöt. A téli hideg áthűtötte a csontjaimat, de a némaság hűvösebbnek bizonyult köztünk.

Aztán meghallottam a hangját. Az elmúlt hónapokban ő maga olyan rendíthetetlennek és kimértnek tűnt, hogy szinte meg is feledkeztem róla, milyen törékeny. A szavai emlékeztettek rá.

– Emlékszel Mr. Porterre?

– Igen.

– Meghalt.

Súlyként nehezedett rám a halálhír.

Nem ismertem annyira Mr. Portert, de csak jókat hallottam róla, és nagyon sajnáltam, hogy elhunyt. Anno, mikor Melanie még járt templomba, ódákat zengett az öregről, az elmúlt időben pedig Eve is. Kevés olyan találkozónk volt, ahol nem említette meg egy-két sztori erejéig a nevét.

– Nagyon sajnálom, Mel – mondtam gyengéden, holott pontosan tudtam, hogy nem ér semmit a részvét. Hogyne tudtam volna.

Vele voltam legutóbb a gyászában, mellette ültem a sárban, még ha nem is vett tudomást rólam. Mindenki kifejezte, mennyire sajnálják a történteket, de mi ezzel nem tudtunk mit kezdeni. Mégis mit kezdtünk volna vele? A halottat nem hozza vissza a sajnálat. Persze, ilyenkor nem lehet mást mondani – én sem tudtam a húgomnak, ahogyan ültem mellette.

Nem volt idegen számunkra a halál, de reméltem, hogy nem köszön vissza ilyen hamar. Ahogy ültünk ott ketten, még a sötétség is Mr. Portert siratta.

– Hogy tudtad meg?

– Felhívott a Tiszteletes. – Eve apja. Be kell majd csekkolnom Eve-nél is. – Emlékszel arra a fotókollázsra, amit egyszer adtam anya születésnapjára?

Felgyorsult a szívverésem. Egyszer sem hozódott fel anya köztünk, és szinte idegennek hatott a téma. Eve-en kívül még nem beszéltem róla senkivel, és nem is igen terveztem, mégis lenyeltem a keserű gondolatokat.

– Igen.

– Azt nem is én csináltam – vallotta be a húgom egy igen szomorkás mosollyal. Ahogy felé fordultam, láttam, hogy újra kibuggyan egy könnycsepp szürke szemeiből, és végig folyik megtört arcán. – Mr. Porter csinálta meg nekem. Próbálkoztam, de mindig elrontottam, és megsajnált. Mondta, hogy ez a mi kis titkunk marad. Jó ember volt.

– Tudom. Elcseszett dolog a halál.

– Csak a hátrahagyottaknak az – mondta Melanie, miközben hátrafordult az ablakpárkányhoz és elnyomta a cigicsikket az azon lévő hamutálban. – Annak mindig könnyű, aki elmegy.

Nem próbáltam őt marasztalni; hagytam, hogy bemenjen a házba.

Nem éreztem át a fájdalmát, de tudtam vele azonosulni. Számomra egy idegen volt Mr. Porter – egy férfi, akiről életem jelenleg két legfontosabb nője is ódákat zengett különböző időpontokban. Beszélgettem vele ugyan párszor, de azok inkább csak humoros percek voltak, amiket kitöltöttünk, mikor vártam Melanie-ra a templomnál, vagy hasonlók. Sajnáltam őt; remélem, könnyű lesz neki a föld.

Miután elszívtam a cigit, én is bebújtam a hideg elől a házba, és a szobámban előkerestem a telefonomat. Az ágyamon feküdtem, mikor azon agyaltam, hogy vajon felhívjam-e Eve-et. El sem tudom képzelni, hogyan érinti ez az egész – nem elég, hogy minden bizonnyal ez élete első gyásza, de még az is benne játszik ebben, hogy Mr. Portert szinte pelenkás kora óta ismerte. Nehezen kezeli az intenzív érzelmeket, és biztos voltam benne, hogy ez csúnyán meg fogja viselni.

Végül, csak hogy ne zavarjak meg semmit, inkább csak írtam neki.

Én

Hallottam Mr. Porterről.

Annyira sajnálom, Eve.

Tudok valahogy segíteni?

Kellett pár perc, mire válaszolt, de nem lepődtem meg, hogy még fent van. Nem hiszem, hogy aludni fog ma este.

Eve Hampton

Azt hiszem, egy pár napra félreteszem a telefonomat.

Nem baj?

Én

Dehogy baj, Bambi.

Csináld azt, amit jónak érzel

Keress, ha szükséged van bármire, rendben?

Eve Hampton

Rendben

Köszönöm

Nem tudom, hogy Eve-értvagy Melanie-ért aggódtam jobban azon az este, de nem aludtam egyszemhunyásnyit sem – vagy a telefonomat néztem, vagy a húgom szobaajtaja előttálltam.