Rendbontás

XII. Eve

Eve Hampton

Lezártam a laptop tetejét pontosan egy perccel éjfél előtt. Szerencsétlen gépezet úgy felforrósította maga körül a levegőt az elmúlt fél órában, hogy már-már hallottam, ahogyan köszönetet mond, amiért hagytam békében elsötétülni. Betartottam azt az ígéretet, amit tettem magamnak kedd délután a cigilépcsőn ülve: a hetet a Halálsoron című filmmel zártam péntek este egy kiadós fürdőzés után. Természetesen hívtak a többiek a Kőviskóba – ami azt illeti, még egy órával ezelőtt is felhívtak részeg állapotukban, hogy nézzek le –, de képtelen voltam beáldozni a nyugodt óráimat. Persze, kipihentem a Bársony Bárban bezsebelt másnaposságot, de a Raiden-effektust nem tudtam lerázni magamról.

Így neveztem el a bennem zajló kavalkádot Raiden Wolffal kapcsolatban: Raiden effektus. Általános érvényű definíciót még nem alkottam rá, de könnyebb ezzel a kifejezéssel illetni mindazt, amit összezavart bennem a fiú. Az elmúlt napokban rengetegszer gondoltam rá – bevallom, egy párszor még a szociális médián lévő profiljait is lecsekkoltam. Tudtam, hogy az a majdnem történés neki aztán még véletlenül sem különleges, hiszen minden bizonnyal többet is csinál ilyen bulikon az éppen kedvére való leányzóval, de ebből következően azt is tudtam, hogy akármi is kezdett kialakulni bennem iránta, még véletlenül sem jó. Kerültem, mert kerülnöm kellett annak érdekében, hogy megszűnjenek ezek a... nos, nem is tudom, micsodák. Érzelmeknek még nem nevezném őket, de hát aztán mit tudok én az érzelmekről? Semmit.

Lényeg a lényeg, otthon maradtam kocsmázás helyett és minden bizonnyal ez addig így lesz, amíg úgy nem érzem, hogy magabiztosan ki tudom jelenteni: semmi nem köt Raiden Wolfhoz. Annyira igazából nem is bántam az egyedüllétet; beleültem délután a kádba, aztán pedig anyáékkal beszélgettem vacsora után. A napot a Halálsoronnal zártam, amitől nem is lehetne jobb végződés.

Már majdnem aludtam, amikor a párnám alatt rezegni kezdett a telefonom. Igazából már azelőtt biztos voltam benne, hogy valamelyik barátom hív, mielőtt rápillantottam volna a képernyőre – hunyorítva olvastam le Felix nevét, majd sóhajtva felvettem a telefont.

Egyébként imádok részeg-hívásokat kapni, mert borzasztóan viccesek, de ma éjjel szívesebben aludtam volna.

– Haló? – lecsuktam a szemem, ahogyan beleszóltam a telefonba.

– Na, figyelj – össze-összeakadt Felix nyelve a beszéde közben, de szerencsére már megtanultam az ittas nyelvjárását, így egész jól kiigazodtam rajta. – Megmondom a tutit. Itt vagyok előtted. Vagyis a szüleid előtt, na. Vagyis a házatok előtt. Vagyis a buszmegállóban. De nem várom a buszt. Vagyis már elment az utolsó busz, de nem ez a lényeg, mert amúgy sem akartam felszállni rá. Itt vagyok előtted. Vagyis, tehát a buszmegállóban vagyok, de az a házatok előtt van, szóval a házatok előtt vagyok, ha úgy vesszük. Nem teljesen a házatok előtt, hanem az út másik oldalán a buszmegállóban – megmosolyogtam Felix hadoválását, és már aközben felültem az ágyamban, miközben hallgattam őt.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy volt már olyan alkalom, amikor részegen hozzám jött aludni ez a fiú, de nem igazán lepett meg, így teljesen nyugodt szívvel húztam fel a papucsomat. Tudtam, hogy anyáéknak semmi kivetnivalója nem lesz abban, ha beengedem őt.

– Hol vannak a többiek? – kérdeztem, Felix pedig vett egy jó hangos sóhajt.

– Hát, most egyedül vagyok. Astrid lelépett egy lánnyal. Egy ilyen kék szeművel, de tudod mit? Jó neki. Jó neki, lépjen is le vele, megérdemli, Eve. Megérdemli! – nagyon-nagyon vigyáznom kellett arra, hogy az emelet folyosóján ne nevessem el magam, mert akkor felébresztettem volna anyáékat.