Rendbontás

XXXIV. Eve

Eve Hampton

Vasárnap, az év első istentiszteletén a mellettem lévő üres helyet bámultam. Titkon reménykedtem, hogy Felix becsusszan mellém a padba és magával hozza parfümjének illatával és a dohány szagával felkavart hideg levegőt, de pontosan tudtam, hogy nem így lesz.

Azt hiszem, az ő hiánya ütött meg a legjobban a barátaim közül, mert egyrészt a templomozás és a folyamatos nálam alvás miatt vele vagyok a legtöbbet, másrészt ő tiszteli a legjobban azt, hogy visszavonulót fújtam.

Ezen a héten szerdán, január 3-án már el is kezdődött a tanév második szemesztere, ami egyben a gimnáziumi életem utolsó féléve is. Új tanórák, közelgő házi vizsga, az egyetemre való jelentkezés miatti aggodalom és egy frissen vett cigaretta teszi ki a mindennapjaimat. Az utóbbiról nem szeretnék beszélni – én magam sem akarom elfogadni a tényt, hogy ennyire kívánom a nikotint mostanság.

Szilveszter után mindegyik barátomtól kaptam egy bocsánatkérő monológot, én pedig készségesen válaszoltam az üzenetekre, hogy nincs baj, de azt hiszem, hogy kicsit nyugodtabban szeretnék élni pár napot. Még véletlenül sem szeretnék kilépni a bandából vagy bármi drasztikus, de kell egy kis szünet a folyamatosan zajló, kaotikus kis életüktől. Túl sok inger ért az elmúlt időben, és éreztem, hogy muszáj távolabb lépnek. Boldogan megyek mindig velük a világ végére is, de néha szembe csap a tény, hogy mennyire extrovertáltak ők hozzám képest. Szerencsére tudják ezt és szó nélkül elfogadják, hogy nem megyek ki velük minden szünetben a cigilépcsőre dekkolni.

Habár ténylegesen élveztem azt, hogy körülölel a csend és az egyedüllét, és az estéim a tanulás mellett olyan kellemes tevékenységgel telnek, mint az olvasás vagy a filmnézés, esetleg egy forró fürdőben való elmerülés, bevallom, hiányoznak ők nekem. Így, hogy a szüneteket nem velük töltöm, hanem a diákok tömkelegével sétálok a folyosókon, feltűnt, hogy mennyire kivontuk magunkat az iskolai történésekből. A saját kis klikkünkben élünk anélkül, hogy tudományt vennénk néhány dologról – például pár házibuliról, amit csak a szünetekben hirdet egy-két ember, vagy a legújabb pletykákról, vagy esetleg arról a gyermeki kegyetlenségről, ami betölti a gimnáziumot.

A publikus iskolák gyakorta híresek a zaklatásról – tudom, mert anyáék eredetileg privát suliba akartak rakni az általános iskola után, csak nem szerettem volna, hogy olyan sok pénzbe kerüljön az oktatásom. Azt hittem, csak filmekben létezik az a láthatatlan ranglétra, aminek mostanában szemtanúja vagyok. A legalacsonyabb szinten elhelyezkedők lehajtott fejjel sétálnak végig a gimin, amíg néhány önjelölt király és királynő fejedelemként vonulnak el mellettük; sokszor oda is szólnak nekik.

A szekrényem előtt álltam, mikor velem szemben pár igen nagyra nőtt srác fenyegetni kezdett egy vézna fiút, hogy ha nem adja oda a pénzét nekik, megtalálják órák után. Nyeszlett, félénk fiú volt ő – esetlenségén jót nevetett az őt körülvevő csapat. Egyetlen barátja lehajtott fejjel próbált láthatatlanná válni, hogy őt ne vegyék célba.

Összeszorult a szívem a látványra, ahogyan az a szerencsétlen keresi a pénztárcáját a zsebében, miközben az egyik zaklatója derűsen adott neki egy fülest, hogy gyorsabban csinálja.

– Mi csak játszunk, tudod! – mondta, ahogy a fiú tarkójára markolt olyan igazán haverian. – Ez egy játék, Donny fiú!

– Hagyjátok már békén – szóltam bele, mielőtt átgondolhattam volna. Nem értettem, hogy a tanárok miért nem járkálnak a folyosókon, vagy hogy miért nem tesznek semmit. Egyértelműen látszott a gyereken, hogy nem ez az első rodeója, és így éli a mindennapjait.