Rendbontás

XXXVIII. Eve

Eve Hampton

Az elmúlt másfél hét gyorsan és pihenés nélkül telt. Az irodalom vizsgára január utolsó hétfőjén került sor, és totál kipurcantam, mire odakerültem. Az egyetlen dolog, ami tartotta bennem az erőt, a várva várt randi volt Raiden Wolffal.

Csodálkozom, hogy meg bírtam szólalni, mikor azon az éjszaka megjelent az ablakom előtt és randira hívott. Még az is nehéz volt, hogy megtartsam magam és ne remegjen a térdem a kérésre.

A vizsgám napjára, délutánra tűztük ki a dátumot. Minden nap beszéltünk azóta, és próbáltam kihúzni belőle, hogy hova is megyünk, de ő hallgatott, mint a sír. Szerencsére annyira időm sem volt drámázni azon, hogy titokban tartja, mert lefoglalt a stressz az agyalásban.

Hétfő reggel a konyhában elraktam a reggelimet, és miközben húztam fel a bakancsomat, már kiabáltam is volna apának, hogy indulhatunk, de meghallottam egy túlságosan ismerős pufogást kintről, amitől esküszöm, még a szemem is felcsillant.

Mikor kiálltam a teraszra, Ivan sötét zöld Mercedes Benze várt rám, benne a barátaimmal. Annyira boldoggá tett ez a rozoga vasdarab, hogy nem tudtam nem mosolyogni. A srácok akár a tejbetök, úgy vigyorogtak rám, miközben gyermeteg integetéssel köszöntöttek. Nem tudom, miért, de elérzékenyültem a látványra.

– Gondolom, nem kell már fuvar – szólalt meg apa, ahogyan mellém állt egy bögre kávéval a teraszra. – Jól néz ki a kocsi, Ivan!

– Sosem nézett ki még ilyen jól, Mr. Hampton! – kiabált vissza boldogan Ivan, én pedig gyorsan beléptem a házba és magamra kaptam a téli cuccaimat, aztán már lőttem is kifelé.

Astrid beljebb húzódott, én pedig behuppantam az ülésre. Fenyőfa illat és melegség fogadott.

– Jaj, nagyon rendbe szedték az autót, igaz?

– Nem is tudod, mennyire – büszkélkedett Ivan, ahogy elindult. – Most már nem fullad le minden alkalommal, mikor megállok a pirosnál, és még a rádió is működik. Ha sokan ülünk benne, még mindig lassabb, és ha emelkedőn megyek vele, akkor ki kell kapcsolni a fűtést, de határozottan jobban van!

– Bevallom, már hiányoltam ezt a tragacsot – vallotta be Felix is az anyósülésen. – Bár, nem gondoltam volna, hogy ezt valaha kimondom.

– A fejedre nő, látod.

Határozottan javított a kedélyemen a sötét zöld Mercedes Benz megjelenése, de amikor eltűnt az adrenalin, természetesen újra leült a kő a lelkemre és befeszült a gyomrom. Utáltam a házi vizsgákat, mindig annyira izgultam előtte, hogy alig bírtam megülni a seggemen.

A teremben már izegtem-mozogtam, amíg a tanárnő ledarálta a tudnivalókat és a szabályokat, majd elém rakta a vizsgát.

Két órás kínszenvedéssel írnám le a hét oldalas feladatlap kitöltését. Igaz, az alaposok boldogan jöttek ki a teremből, de én és Astrid teljesen meg voltunk lőve.

Természetesen ez rá is nyomta a bélyeget a kedvemre. A vizsga után elszívtam kapásból két szál cigit és már azon kezdtem el gondolkozni, hogy hogyan rontja le az átlagomat ez az orbitálisan förtelmes jegy. Sajnos nagyon, mert negyven százalékot ér, tehát irodalomból már egyértelműen nem lehetek majd jeles, sőt szerintem még négyes sem.

Biztos vagyok benne, hogy ha nem izgultam volna annyira a ma délután miatt, totál összeomlottam volna, amiért elrontottam a vizsgát – így is nagyon kevés választott el tőle. Az irodalom az egyetlen olyan tantárgy, amiből nem csak, hogy jó vagyok, de élvezem is. A többiből szinten tartom magam és igaz, nem produkálok olyan remek jegyeket, de azért nekem megfelelnek, és még rossznak sem mondanám őket.