Rendbontás

XXVIII. Eve

Eve Hampton

Raiden Wolf a házunk fürdőszobájában zuhanyozott. Az ujjaimat tördeltem idegességemben az ágyamon ülve – a feszültségtől teljesen kihúztam magam, mintha valaki rám parancsolt volna, hogy viselkedjek. Általában egy hosszú pólóban szoktam aludni, de most felvettem alá egy rövidnadrágot. Igaz, ki sem látszik a pólóm alól, de elég a tudat, hogy rajtam van.

Képtelen voltam elküldeni a fiút, mikor megjelent az ajtóban – noha nem is akartam. Sosem láttam még ennyire... megtörtnek. Azt hiszem, a tanulós nap utáni beszélgetésünk az anyukájáról csúnyán megviselte. Szinte nem hittem a szememnek, mikor megláttam meggyötört arcát. Éreztem a fájdalmát a pillantásainkon keresztül, szomorú lelkéig láttam és gyűlöltem a tényt, hogy nem tudok egy kicsit sem elvenni a bánatából. Akármennyire kifacsart is a helyzet, de tényleg a barátomnak mondom őt, és utáltam így látni.

Anyáék nem reagálták túl a helyzetet. Nem kérdeztek semmit – sem tőle, sem tőlem. Kicsit sem aggódtam azon, hogy nem fogadják, vagy hasonló, hiszen tudom, hogy akár az összes barátomat elszállásolnák egyszerre, ha azt kívánná meg a sors. Kifejezetten kedvelik Raident, azt hiszem. Közösen takarítottuk össze vacsora után a konyhát, aztán rövidesen elköszöntek tőlünk és elmentek aludni, amíg Raidennek megmutattam, hogy hol találja a fürdőt.

Felix sokszor aludt már nálam, így kéznél volt egy extra párna és egy takaró. Gondolkoztam, hogy a földre ágyazok valamelyikünknek, de sem őt nem akartam a padlóra rakni, sem magamat. Kirakhattam volna a nappaliba is, a kanapé kihúzhatós, de az... nos, nem tudok semmi kifogásolhatót mondani az ötlet ellen, szimplán csak nem jutott eszembe olyan szcenárió, hogy nem egy szobában alszunk.

Mikor kopogtattak a szobaajtómon, indokolatlan módon állásba ugrottam, úgy adtam meg az engedélyt a belépésre. Nyeltem egyet, mikor Raiden besétált a szobámba, és becsukta az ajtómat. Apa adott neki egy szürke melegítőalsót és egy pólót aludni, de csak az előbbit viselte – a pólót a törölközővel együtt fogta a kezében. Éreztem, ahogyan vörösödik az arcom izmos felsőtestének a látványára. A mellkasán és a hasán is megjelent elvétve egy-egy apróbb tetoválás, de kevesebb virított azokon, mint a karján. Apám egy csöppet teltebb ember, mint ő: a nadrág picit lecsúszott karcsú csípőjén és egy csíkban láttatni engedte fekete alsónadrágját. Szépen ívelt V-vonala markánsan kiemelkedett felette – úgy nézett ki ez a srác, mint egy gondosan kifaragott ókori görög szobor.

Gyorsan elkaptam a tekintetem, hogy ne bámuljam tovább, és sután az ágyamra mutattam.

– Nem akartam, hogy bármelyikünk is a földön aludjon, de ha ez téged zavar...

– Dehogy. Nekem jó, ha neked is – mondta, mire én mélyen bólintottam. Kerültem a tekintetét, meg úgy az egész látványát, mert féltem, hogy a nyálam is kifolyik, ha nem figyelek oda. – Megszoktam, hogy póló nélkül alszom, de szívesen felveszem, ha feszélyezne téged a félmeztelenség, vagy bármi.

– Jaj, dehogy! Aludj úgy, ahogyan neked komfortos – hadartam.

Futtában a fülem mögé tűrtem a tincseimet, aztán inkább felmásztam az ágyamra, hogy ne álljak ott a szobám közepén olyan igazán bután. Raiden gondosan letette a törölközőt és a pólót az íróasztalom székére, aztán ő is követte a tettemet. Újra nyelésre kényszerültem, amikor mindketten oldalra fordultunk az ágyamon, egymással szembe. A füle alá rakta a tenyerét, ahogyan én, úgy néztük egymást. A feszélyezettség szép-lassan elmúlt, mikor mosolyogni kezdett – nekem is felgörbült a szám a szemkontaktusnak hála, a szívverésem visszaállt egyenletesre és normális sebességűre.

Raiden szürke tekintetéig nem ért fel a mosolya. Fáradt pillantásokkal vizslatta az arcom összes szegletét, kimerültsége nem fizikai volt, hanem lelki. Ellazult arcvonásai pörgették le előttem az elmúlt hónapok gyászát.