Rendbontás

XI. Eve

Eve Hampton

Nem tudom, hány óra lehetett, amikor anyáéknak megfogalmaztam azt az üzenetet, hogy Astridnál alszom, de nagyon büszke voltam magamra. Másik részről persze erősen bűntudatom volt, merthogy hazudtam – nem aludtam én senkinél, ahogyan a többiek sem.

Hajnali hat óra is elmúlt, mire eljöttünk a Bársony Bár területéről. Egyértelműen részeg voltam még, amikor beültem Ivan sötét zöld Mercedes Benzének a hátsó ülésére, de kicsit sem tűntem ki a tömegből; Felix úgy nézett ki, mintha aranyszínű tincsei közé fészkelt volna egy madárcsalád. Fehér pólóján kiöntött italok foltjai hemzsegtek, a kapucnis pulcsija pedig maga helyett Astridon pihent. A lányon megszűnt létezni az a szép rúzs, ami előző éjjel annyira csodásan virított rajta, de ezzel nem volt egyedül, hiszen Rosie is úgy nézett ki, mintha soha az életben nem viselt volna semmit az arcán. Középen ült mellettem, és csak bámult ki a fejéből. Gyönyörű tincsei kócosan, összevissza hirdették az este minőségét.

Esküszöm, még egy kicsit Ivanon is láttam valamit, de lehet, hogy az csak a fáradtság volt. Hogy az övé vagy az enyém, azt már nem tudom.

Én kifejezetten úgy éreztem magam, mint akin áthajtott egy vonat. Az ablaknak döntöttem a fejem az út alatt, amit a közeli gyorsétterem parkolójáig tettünk meg; egy McDonald's volt az. Először azt hittem, hogy nem fogok tudni ránézni a kajára, de amikor letették elém a gőzölgő sült krumplit és a burgert, csak úgy tömtem magamba az étket. Reménykedtem abban, hogy egy kicsit felszívja az alkoholt és meg is szépít esetleg, hogy ne úgy nézzek ki, mint aki pár órával ezelőtt ivott meg annyi felest annyiféle alkoholból, amennyi csak létezik a világon.

– Tudjátok, hogy érzem magam? – törte meg a csendet rekedtes hangon Astrid, mi pedig egy emberként néztünk rá, várva a választ a költői kérdésére. – Mint Hirosima a bombázás után.

Találó volt a hasonlat – én is egy háborús katasztrófával azonosítanám az állapotomat. Megkuncogtuk Astrid kijelentését, de aztán saját kuncogásom nevetésbe ment át, ahogyan a McDonald's asztalán könyököltem reggel fél hétkor és kezemmel eltakartam a szemeimet. Nevettem, mert nevetséges volt a szituáció. Nevetségesen fájdalmas.

– Istenem, nem is kellett volna eljönnöm ebbe a buliba – mondtam két kacaj között, majd az asztalra dobtam az ujjaim közül a sült krumplit és hátradőltem. Biztosan valami nevetőgörcsöt kaptam, merthogy egyébként nem találtam viccesnek a helyzetet. – Olyannyira szétcsaptam magam, hogy még ezen a sulis reggelen is alig tudok megállni a lábamon, fáradt vagyok és bűzlök az alkoholtól, de nem mehetek haza, mert keddi napokon anya otthonról dolgozik. Itt ülök egy gyorsétterem kellős közepén és műkaját zabálok akkor, amikor az emberek indulnak a munkába vagy az iskolába, ami amúgy negyven perc múlva esedékes – annyira nevettem a végén, hogy már nem jött ki hang a torkomon. Komolyan, még a hasam is megfájdult következő gondolatomra. – És mindez úgy történt meg, hogy én azt mondtam, hogy nem iszom!

– Jól van, elmondom mi lesz – vette át a szót Rosie, én pedig a mellettem ülő Ivan vállára dőltem közben. Próbáltam visszatartani a kacagást, de elő-előtört belőlem, egyszerűen nem tudtam abbahagyni, akármennyire is szerettem volna. – Anyáék fél óra múlva mennek dolgozni. Átmegyünk hozzám és kicsit felfrissítjük magunkat. Kihagyjuk az első órát, és bemegyünk a másodikra.

És így is lett. Körülbelül harmadjára jártam a penthouse-ban, ahol Rosie Adkins lakott, de ismét megcsodáltam. Egyesével lezuhanyoztunk a szobájából nyíló fürdőben és kicsit rendbe szedtük magunkat. Mikor rám került a sor, azt kívántam, bárcsak örökre a forró víz alatt maradhatnék, annyira jól esett kihűlt és az alkoholtól bizony megtört testemnek. Éreztem, hogy újra tiszta leszek, ahogyan lemostam magamról a bulizás és Raiden Wolf sötét pillantásainak szennyét, amiket a pult előtt állva adott nekem.