Rendbontás

XVII. Raiden

Raiden Wolf

Anyám halála óta nem találtam olyan tevékenységet, ami képes lett volna lekötni annyira, hogy ne az életem tragédiáján pörögjek. Mivel gyűlöltem a szánakozó tekinteteket és a részvétnyilvánításokat, elvonultam az emberektől, így a bulik és az iszogatás szóba sem jöhetett, mint program. Az edzés szintén. Olvasni nem tudtam nyugodtan – még most sem tudok mondjuk –, szüntelenül agyaltam. A tanulás mostanában csak akkor megy, ha társaságban vagyok. Minden cselekedet, ami régen elvonta a figyelmem, mára már lófaszt sem ért. Csak a gyászon járt az eszem és azon, hogy hogyan segítsek apán és Melanie-n. Nem tudtam kikapcsolni. Egészen mostanáig.

Igaz, nem tevékenységet találtam, ami olyannyira elvette az eszem, hogy nem jutottak eszembe a rossz gondolataim, hanem egy egész embert, aki biztos valamilyen brutális mágiával dolgozhat, mert teljesen elvarázsolt engem.

Ki gondolta volna, hogy egy random októberi szerdán lefagyok a telefonom előtt azokat a sorokat olvasva, amikben elbújtatta ez az ember a tényt, hogy ő is ugyanúgy szeretne látni engem, mint én őt? Ki gondolta volna, hogy motorra pattanok fél tízkor és sietősen nyomom a gázt egészen a városi lelkész házáig, hogy megszöktessem a lányát és elhozzam a Broadway hídra?

Ki gondolta volna, hogy Eve Hampton lesz az én megváltásom?

– Annyira szép a telihold! – mondta elalélva, a sötét eget vizslatva. A hídra függesztett lámpák megvilágították gyönyörű arcát, a csillagok visszatükröződtek vidám tekintetében.

– Meseszép – ennyit mondtam, de a Hold helyett őt néztem. Csak őt. Nem kellett itt semmilyen égitestben gyönyörködni, amikor megadatott az a lehetőség, hogy gyönyörködhetek benne is. – Bájos vagy ma is.

Mosolyra húzta ajkai, ahogyan felém fordult – zavarában csak úgy mosolyogtak a szemei. Végig akartam csókolni a szeplőit, amik az orrán és az almácskáin ékeskedtek. Irigy voltam rájuk: ők megérinthették Eve Hampton bőrét. Beletemetkezhettek és eggyé válhattak vele.

– Nagy flótás vagy te, nem igaz? – kérdezte szellemesen. Fura szóhasználatával egy kicsit megtörte a varázst, kuncogva csóváltam meg a fejemet és hagytam, hogy lusta mosolyra húzódjon a szám.

– Honnan tanulsz te ilyen szavakat, mint a flótás?

– Mr. Porter mondogatja mindig – vallotta be nevetve, aztán vetett még egy pillantást a Holdra, mintha nem tudna betelni a szépséggel, ami elé tárult. Ezzel már ketten vagyunk. – Mikor kicsi voltam és apa prédikált az istentiszteleten, mindig Mr. Porterrel üldögéltem a padban. A vasárnapokat gyakorlatilag vele töltöttem. Anya a munkájából adódóan sokat dolgozott már akkor is, apa pedig el volt foglalva azzal, hogy ő lett a város lelkésze. Abban az időben volt, hogy Mr. Porter segített még a háziban is.

– Jó társaság az öreg. Egyszer, mikor még Melanie is járt templomba, és érte mentem egy istentisztelet után, találkoztam vele. Kellően végig mért, aztán megkérdezte, hogy mit jelentenek a tetkóim. Tudod, csak hogy szóba tudjunk elegyedni.

– Igen, Mr. Porter ilyen. Sosem hagyja, hogy valaki rosszul érezze magát – bólintott hevesen Eve. Incselkedően nézett rám, ahogyan őzike szemeit rejtélyesen összehúzta. – Na, és mit jelentenek a tetkóid, Raiden Wolf?

Vigyorra húztam a számat, ahogy felnéztem a Holdra. Annyi tetoválásom van, hogy meg sem tudnám számolni. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy mindegyik jelentéssel bír – a legtöbb grafika csak tetszett, azért varrattam magamra.

– Kettő van, amit kifejezetten valamilyen okból varrattam – vallottam be, majd Eve-re néztem. – Az egyik egy francia kártya. Az egy közös tetoválás Aaron barátommal. Nekem egy treff kettes van, neki pedig egy pikk kettes.